Mire nőnek fel???

Kisbabával nagyon jól lehet ismerkedni. Akárhova megyek a kislányommal, biztos, hogy előbb-utóbb valaki megszólít, megkérdezik mennyi idős, mi a neve, megdicsérik, hogy milyen mosolygós, barátságos baba, és sokszor mesélnek a saját gyermekükről, unokájukról vagy unokahúgukról, aki szintén hasonló korban van. Én pedig lelkesen beszélgetek, időm van, hiszen mióta Hédi megszületett, azóta jóval ráérősebb lett az életem. Ezeknek a beszélgetéseknek kapcsán viszont néhány meglepő élményre is szert tettem. Néhány hónapja – Hédi éppen a babakocsiban ült – egy idősebb hölgy mosolygott ránk, és kedvesen megjegyezte, hogy milyen jó dolga van ennek a kislánynak. Én csak helyeseltem, mire ő azzal folytatta, hogy azért ha őszinte akar lenni, nem szívesen lenne a helyében, hiszen a szíve összeszorul, ha arra gondol, hogy mire fog ez a gyermek felnőni. Milyen világban! Mennyi erőszak, gonoszság, nehézség vesz körül minket, és akkor itt vannak még az egyre sűrűsödő természeti katasztrófák és pénzügyi nehézségek, és ez csak egyre rosszabb lesz. Kicsit meglepve álltam ott a hirtelen kirohanástól és arra gondoltam, hogy nem túl tapintatos dolog ezt egy kisgyermekes anyukára így rázúdítani. Aztán néhány hét múlva ismét találkoztam valakivel, aki szintén nagyon hasonló gondolatokat fogalmazott meg, majd pár hét múlva ismét egy ilyen beszélgetésben volt részem. Nos a harmadik eset után már kezdett zavarni a dolog, és be kellett vallanom magamnak, hogy igazán azért zavar, mert ugyanezek a félelmek és kérdések bennem is megvannak. Ahogy nézem a világot magam körül, újra és újra megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy vajon milyen világban fognak élni a gyermekeink, és vajon abban a világban meg tudják-e tartani a hitüket?

Néhány hónapja mama-körön is pont erről a témáról beszélgettünk, és Anikó Sámuel történetére hívta fel a figyelmünket. Érdekes volt jobban megvizsgálni azt a környezetet ahol Sámuel nevelkedett. Egy templom. Szent hely. Isten jelenlétének a helye. Valójában ennél védettebb környezetben nem is nevelkedhet egy fiatal gyermek. Itt csak jót láthat és jót tanulhat. Vagy mégsem? A Biblia azt írja a templomban szolgáló papokról – azaz a fiatal Sámuelt körülvevő emberekről –, hogy elvetemült emberek voltak, nem törődtek Istennel és nagy volt a vétkük az Úr előtt, mert miattuk utálta meg a nép az Úrnak szóló áldozatot. Így már nem is tűnik olyan ideális helynek, igaz? Nem örülnék neki, ha az én gyermekem ilyen környezetben nőne fel. Nem lehetett a világ akkor sem sokkal jobb, erkölcsösebb mint ma. Mivé nőhet fel egy gyermek egy ilyen környezetben? Sámuelből mindennek ellenére istenfélő, engedelmes ember lett, Isten prófétája. Mi őrizte meg egy ilyen világban ezt a fiatal gyermeket attól, hogy ő is rossz útra tévedjen? Nem ismerjük az egész történetet, úgyhogy csak találgatni tudok. De talán nem járok messze a valóságtól, ha azt feltételezem, hogy a szülei imáinak is szerepe lehetett benne. Anna istenfélő asszony volt, ezt láthatjuk abból is, ahogyan gyermekért könyörgött Istenhez, ahogyan megtartotta az Úrnak tett fogadalmát, és a hálaénekéből is ez derül ki. Biztos vagyok benne, hogy az imái végig kísérték Sámuelt. A Péld. 14:26-ban ezt olvashatjuk: „Aki az Urat féli, annak erős oltalma van, fiainak is menedéke lesz az”. Ez az ige Sámuel életében is igaznak bizonyult.

Hogy mit hoz a jövő? – Nos hát ezt valóban nem tudom. De hálás vagyok Istennek azért, hogy imádkozhatok Hozzá a kislányomért, és az Isten ismeretére, az istenfélelemre taníthatom őt, és bízhatok abban, hogy aki az Urat féli, azt Isten fogja oltalmazni, vagy ahogy Anna mondta a hála imájában „híveinek lábát megőrzi.” Minden időben. Most is és a bizonytalan jövőben is.

Hochbaumné Hégely Pálma

Így formál minket az Úr…

Két dologról szeretnék mesélni, ami a családunkban történt. Karácsony előtt felmondtak a munkahelyemen gazdasági megfontolásból. Teltek a napok és elbizonytalanodtam, mert sok utánajárás ellenére sem találtam semmit. Mikor ezután tényleg Isten kezébe tettem helyzetemet, a családom sorsát, azonnal találtam egy megfelelőt, ami közelebb van, és sokkal kedvezőbb időbeosztású. Nagyon hálás voltam Istennek és örültem, hogy valahol igazán szükség lesz rám.

A másik dolog jó két hete történt, egy szerda este. A szokásos hétköznap volt, én Örs nevű fiammal töltöttem a délutánt egy iskolában, a másik két kisebb gyermekem meg az apjukkal otthon volt. Amikor mi végeztünk, férjem felhívott, hogy siessünk, mert nagyon rosszul van. Hazaértünk, és férjem azzal fogadott, hogy nagyon fáj a mellkasa, és alig kap levegőt. Lementünk az SZTK ügyeletére, ott már nem tudott lábra állni, 2 morfium injekciót kapott, de nem lett jobban, tüdőembóliára gyanakodtak, mert az EKG-n nem láttak semmi rosszat. Utána bevitték a mentővel a II. Belklinikára, az intenzív osztályra, a fájdalmak erősödtek, többször nem tudott magáról. Egy óra után sem tudták, hogy mi a baj.

Ezt az egy órát nem kívánom senkinek, de ilyenkor érzi igazán az ember, hogy tényleg Isten kezében van a mi életünk. Mikor ott ültem az ágya mellett, és csodáért imádkoztam, odajött a nővérke és megkérdezte férjemet, hogy most pontosan hol fáj? Erre a kérdésre korábban egyszer sem tudott válaszolni, mert az egész mellkasa, karja, szóval mindene fájt. Ám most férjem pontosan rá mutatott az epéjére, és kiderült, valóban ez volt a hiba forrása.

Másnap megállapították, hogy epéje el volt halva, kő volt benne, és még aznap este eltávolították. Az orvosok azt mondták férjemnek, hogy nem sokan múlott életben maradása. Isten nagyon szeret bennünket, és gondot visel ránk. Mert ugyan porszemek vagyunk, de Isten gyermekei. Így formál minket és alakít, hogy még tökéletesebbek és csillogóbbak legyünk. Sokszor fájhat az átalakítás, de megéri.

Makainé Kocsis Emese

Kedves hívő testvéreim!

Először is köszönöm imádkozásaitokat, melyek Istennél, de nálam is célba értek. Most már jól vagyok. Egy izgalmas utazáson vettem részt, melyet sok mindennek nevezhetnénk, de én csak egyféleképpen tudnám megfogalmazni: lehúzott az örvény. Információs segítségként közlöm veletek, hogy szervezetemben váratlanul epém elhalt, és egy képzeletbeli 10-es fájdalom skálán 8-assal, 9-essel utaztam folyamatosan kb. 24 órán keresztül. (Buszmegállók nem voltak, így kb. 10 percnek tűnt az egész.)

Míg én holmi gyorsulási versenyzője voltam ennek a programnak, addig mások küzdöttek értem egy olyan színpadon, mely drámai percekkel volt tele, ahol nehezen dől el az élet és halál közötti végeredmény.

Visszatérve az örvényhez: élünk, mint hal a vízben, körülvesz minket Isten szeretete, védelme, bölcsessége, meg sok-sok  megszámlálhatatlan jósága. Úszunk, lubickolunk, pancsolunk, béke van, hiszen rábíztuk Istenre mindenünket (az adósságokat direkt nem is sorolom), szóval mindent… Igen ám, de egyszer csak hirtelen jön egy örvény, mely az idáig megszokott biztonságot úgy érezzük, megszünteti. Nem pénzről van szó, nem holmi drága tárgyakról, hanem lélegzetvételünk számáról. Még 10, vagy 1000. Vagy csak 1,  és vége az idáig elvégzett munkánknak… Valaki majd befejezi, gyermekeimet felneveli – tovább nem részletezném…

Miután Isten úgy döntött, hogy nem kell befejeznem még földi pályafutásomat, jobban értékelem a pillanatokat és a lehetőségeket. Mint Isten gyermeke elmondhatom: hűbb szolgája lettem.

Az üzenet melyet Istentől kaptam különös utazásom során, amit hirdetnem kell a következő: SZERETET, BÉKESSÉG, MEGBOCSÁJTÁS.

Makai Hunor

Céljaink, terveink Isten tervező asztalán születnek?


„Simon Péter így szólt hozzájuk: ,Elmegyek halászni.’ Ők erre ezt mondták: ,Mi is elmegyünk veled.’ Elindultak és beszálltak a hajóba, de azon az éjszakán semmit sem fogtak.”

Jn. 21:3–4

Péter több éve járt már együtt Jézussal, de Jézus keresztre feszítése, majd feltámadása alapvetően változtatta meg az életét. Nem lát, nem keres új célt, nem tervez, nem egyeztet senkivel: úgy gondolja a legjobb döntés visszatérni a korábbi életéhez. Egyedül dönt, és már cselekszik is. Láthatjuk, meg is van az „eredménye”.

Földi életünk elsődleges célja legyen Isten dicsőítése, és evangéliumának hirdetése, ezáltal mások megtérésre, üdvösségre vezetése. Ugyanakkor földi életünk során számos kisebb, nagyobb célt tűzünk ki magunk elé és hosszabb, rövidebb távú terveket készítünk ezek eléréséhez. Gondolhatunk házastárs-, gyülekezet-, vagy iskolaválasztásra, de akár valamilyen végzettség elérésére, vagy munkahely megszerzésére is. Családi életünkben, emberi kapcsolatainkban is számos lelki, vagy nagyon is anyagi döntést kell meghoznunk, amelyek alapvetően befolyásolhatják a saját és gyakran a körülöttünk élők életét, jövőjét. Biztos sokan egyetértenek velem, hogy például egy építkezés elkezdése, autó megvásárlása, egy költözés eldöntése legtöbbször nem egyszerű.

Több mint 10 éve mérnökként dolgozva, azt tapasztalom, hogy az utóbbi években egy munka elvállalásánál egyre homályosabbak a megrendelői, kivitelezői célok, és egyre kevesebb idő, tudás és sokszor sajnos kevesebb igény van a „profi” tervezésre. A „csapjuk össze, adjuk be, nem kell komolyan venni, majd csak lesz valahogy” idejét éljük. Felületes, összecsapott tervezés, hívő életünkben ne jelenjen meg.

Mennyire tudjuk a célokat, terveket Istennel egyeztetni? Ha nem egyeztettünk vele, akkor jogosan kérjük számon tőle a segítségét annyiszor? Miért várjuk mégis tőle, hogy ezek eléréséhez erőt, bölcsességet, kitartást adjon? Miért fogadjuk el nehezen, miért vádoljuk őt olyan könnyen olyankor, ha akadályok kerülnek elénk? Nem lenne bölcsebb már a tervezéskor egyeztetni vele?

A hitetlen ember gyakran vádolja utólag Istent ezekkel a szavakkal: „Ha létezne, nem történhetett volna ez meg velem!”. „Hogyan engedhette ezt meg?” Mindeközben elfelejtkezik arról, hogy már az induláskor, a tervezéskor egyeztetnie kellett volna ahhoz, hogy ezek a szavak ne csengjenek hamisan. Hívő emberként nem kellene, hogy különbözzünk ettől a szemlélettől?

Ha tudjuk, hogy céljaink Istennel egyeztetve születtek, erre hitbeli meggyőződéssel rá is állunk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy azok elérése során született döntéseink Isten szerintiek lesznek, és teljes megnyugvással tudjuk fogadni az Ő akaratát is életünkben.

Ha elértünk valahova, visszanézve az Istennel indulásra, a közös tervezésre, könnyebben megóvhatjuk magunkat a lelki felfuvalkodottságtól, gőgtől. Hálaadásunk, dicséretünk is ilyenkor lehet szívből jövő, igaz és örömteli.

Imában adjunk hálát mindazért, amit Istennel közösen tervezve elérhettünk, megkaphattunk.

Adjunk hálát – bármily nehéz is – azért, amit bár szerettünk volna elérni, megkapni, mégsem teljesült.

Köszönjük meg, ha hitben megerősödve, Isten akarataként tudtuk elfogadni nemleges válaszát.

Vizsgáljuk meg életünket, hogy mostani céljaink kitűzésekor mennyire egyeztetünk vele? Mennyire vagyunk „profik” a közös tervezésben?

Ifj. H Kovács Gábor

Szabadulás

Vannak bizonyos élethelyzetek, amik kizökkentenek a mindennapokból, megállásra, elgondolkozásra, mérlegelésre kényszerítenek. Lehet ez egy baleset, vagy a munkahelyünk elvesztése, esetleg egy nehéz anyagi helyzet, vagy bármilyen más krízis. Isten ajándékai ezek – bár ezt gyakran csak utólag vesszük észre.

Egy hónappal ezelőtt, az egyik este azt éreztem, hogy nem tudok ráállni a lábamra. Másnap kiderült, hogy valami trombózis-szerű dolgot kaptam. Nem a mélyvénásat, hanem egy fokkal enyhébb verziót. Ez viszonylag nagy fájdalommal és sok kényszer pihenővel járt. Eléggé megijedtem, mert nagyon váratlanul ért a dolog. Egy törést talán jobban viseltem volna, mert azt lehet tudni, hogy mitől van és nagyjából meddig tart. De ez a váratlan és ismeretlen helyzet elég nehéz volt.

Néhány napnak el kellett telnie, mire azon kezdtem gondolkodni, hogy valami oka csak van ennek a betegségnek. Gyanítottam, hogy Isten nem véletlenül engedte ezt meg, és azt is sejtettem, hogy valamit üzenni akar.

Elég pontosan éreztem, hogy mi az, amiről beszélni akar velem, de én nagyon nem akartam ezt a beszélgetést. Kerültem a csendet, regényeket olvastam, filmeket néztem, csak hogy ne kelljen a gondolataimmal és Istennel lennem.

Volt egy szenvedély az életemben, ami bár önmagában eredetileg nem volt káros, mégis azzá vált. Ez egy számítógépes játék volt, ami nagyon sok időmet elrabolta. Egy ideje már tudtam, hogy ez több, mint puszta szórakozás, vagy szabadidős foglalkozás, és azt is éreztem többször is, hogy Istennek ez nem tetszik, de én nem akartam ezt feladni.

Jó-jó, lehet, hogy kicsit sok időt töltök vele, de akkor majd visszafogom. Próbálkoztam is, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem működik. Fel kellett ismernem, hogy ez egy bálvány lett az életemben. Olyan dolog, ami szinte uralkodik rajtam, az időbeosztásomon.

Isten az egész betegségemet azért adta, hogy ezt a dolgot tisztába tegye nálam. Egyrészt meg kellett értenem, hogy ez a dolog egy bálvány. Hát… ez nem megy könnyen. Valószínűleg semmilyen bálványnál sem megy könnyen. Hát miért rossz ez? Mások sokkal rosszabb dolgokkal töltik az idejüket. Ennyit igazán megérdemlek. Ez csak nem bűn! Hát, magyarázat az van bőven. Szeretünk hárítani, terelni. De olyan kegyelmes az Isten, hogy szól, hogy nem hagyja annyiban. Ő igazi kapcsolatot akar velünk, és ez csak akkor működik, ha kizárólagos. Ebbe nem fér bele egy bálvány.

Amikor megértettem, hogy ez a dolog valóban bálvány, már azt is sejtettem, hogy mit kell ezzel tenni. Hát… ez se könnyű. A bálványt nem lehet csak úgy félretenni. Nem lehet azt mondani, hogy majd egy kicsivel kevesebb időt, pénzt, energiát szánok rá, és akkor mindjárt rendben is vagyunk. A bálvánnyal egy dolgot lehet tenni: el kell égetni. A félmegoldás nem segít a helyzeten. Na, ezt volt talán a legnehezebb meglépnem.

Azt azonban megértettem, hogy választanom kell: vagy szeretnék igazi, tartalmas kapcsolatot Istennel, vagy ragaszkodok az én kis bálványomhoz, és akkor lesz egy felszínes, üres, képmutató hívő életem.

Azt tudtam, hogyha az ember valamilyen dologban megérti, hogy Isten mit kér tőle, de mégsem teszi azt, akkor annak nagyon súlyos következményei vannak.

Az Úr adott erőt, és sikerült engedelmeskedni. Elégettem a bálványt. Isten adott szabadulást és ez óriási dolog!

Tudom, hogy a harcnak nincs vége. Az ellenség próbál különböző dolgokat becsempészni az életünkbe, ami aztán bálvánnyá válhat és elválaszthat Istentől. Ha valamivel sikerül leszámolni, akkor majd próbálkozik mással.

De Isten velünk van! Neki fontos ez a kapcsolat, és ha nekünk is az, akkor Ő rá fog mutatni ezekre a dolgokra, és megtisztít tőlük.

Nem szeretjük a nehézségeket, a krízis helyzeteket, a betegségeket. Pedig Isten ajándékai ezek! Ezeken keresztül tisztogatja a gyermekeit.

Persze, jó lenne, ha megúszhatnánk ezeket az élethelyzeteket, de sokszor ez kell ahhoz, hogy végre meghalljuk Isten hangját. Valami váratlan dolog ért? Maradj csöndben és keresd Istent… beszélni akar veled!

Szegedi Balázs

Hittel, bizodalommal

Kónya Attila testvérünk egy munkahelyi balesetben gerinctörést szenvedett. A súlyos és sok órás műtét után az intenzív osztályról kikerülve magnóba mondta köszöntését…

Kedves Gyülekezet!

Hálát adok Istennek, hogy megmaradt az életem. Egy véletlen következtében egy tragikus baleseten mentem át, de a jó Isten megoltalmazott, megtartotta az életemet és a nehézségek pillanataiban is adott erőt arra, hogy összeszedjem magam, rá tekintsek. Megerősített.

Nem vesztettem el a bizalmamat, a hitemet, az akaratomat és a lelki erőmet az ő segítségével.

Hiszem, hogy ő formál, alakít és csodát fog művelni!

Megköszönöm a gyülekezetnek azt a mellém állást, amit tanúsítanak, amit érzek – nemcsak hallok, hanem érzek! –, hogy szüntelenül imában hordoznak. Áldja meg a Jó Atya az egész gyülekezetet és erősítse, bátorítsa és adjon új életeket, hogy tudjunk egymás mellett állni az Ő dicsőségére!

Én csak hálával köszönöm mindazt, ami velem történt és azzal a hittel, bizodalommal köszöntöm a gyülekezetet, hogy a lépcsőn még fölmegyek, és együtt dicsőíthetjük, magasztalhatjuk a mi Urunkat. Én is imádkozom a testvérekért!

Kónya Attila


Miért is vagyok én hálás (minden nap)?

Nagyon sok mindent fel lehetne ide sorolni, ha az ember kicsit átgondolja akár csak az elmúlt rövid időt. Lehetne beszélni az egészségünkről, arról, hogy van mit ennünk, innunk. Van hol laknunk, és ott télen is meleg van… Ezen kívül hálásak vagyunk, hogy vannak barátaink, vannak olyan emberek, akikkel hasonló a gondolkozásunk, azonos a hitünk. És mindezek után még egy sor dolgot lehetne elmondani (nagy hálával szívünkben), aminek a nagy része azt tartalmazná, hogy az élő Isten hogyan gondoskodik rólunk naponta. Hogyan áldja meg családunkat. Mert sajnos a mai világba tekintve egyáltalán nem természetes, úgy is lehetne mondani, hogy nem az emberi természet része az, ha egy családban szeretet van. Ha a gyermek megbízik szüleiben és ez oda-vissza igaz. Nagyon büszke vagyok a gyermekeimre, illetve a családomra, és nem azért, mert ők valamiben is szuperebbek lennének másoknál, hanem azért, mert őszintén szeretjük egymást. És ez nem a mi érdemünk. Nem lehet az, hiszen az emberi természet alapjaiban nem tud szeretni, csak érdekből. Isten szeretetét megkapva tudunk igazán szeretni.

Egyik nap pihenés közben gondolataimban elkalandozva egy dal szövege jutott eszembe. Nem tudom felidézni a dalt, de a gondolatsor a következő volt benne: Isten kegyelmében van az életünk. Amikor erre gondolok, egyre jobban hálás vagyok ezért. Nem kell tettekkel hőssé válnom, nem kell különleges teljesítményeket elérnem, sőt még külön vizsgát sem kell tennem azért, hogy a kegyelemben részesüljek. Azért, hogy a Mindenség Ura nem csak hogy „szóba álljon” velem, hanem a lelki Édesatyámmá váljon, akihez mindig őszintén mehetek.

Egyszerűen elegendő őszintén elmondani és letenni a problémákat, bűnöket. Sokszor épp ez a hihetetlen, hogy ilyen egyszerű. Mert amint ezt megtesszük, biztosak lehetünk benne, érkezni fog a válasz. Lehet, hogy nem a helyzetem fog megváltozni, hanem a látásom, gondolkodásom, de a megoldás ott lesz. Ezért, ezt meglátva és megértve lehetek hálás Istennek.

Ecsedi Gábor

Segített, hogy békességet nyerjek!

Balogh Lívia vagyok, nyolc éve vagyunk házasok a férjemmel, és hét éve szeretnénk babát. Nagyon sok mindent megtettünk azért, hogy legyen babánk.

Először azért nem lehetett, mert nekem van egy jó indulatú agydaganatom, amit ugyan kezeltek, de azt mondták, hogy soha nem fog meggyógyulni, olyan a szervezetem.

Ez is egy nehézség volt, hogy beteg vagyok, gyógyszeres kezelésen veszek részt, és ez a gyerekáldás is azért nehezebb. De nem zárkóztak el az orvosok, mert próbálkozhattunk mesterséges megtermékenyítéssel. Mi így is tettünk, de nem sikerült ezzel együtt sem. Másfél évvel ezelőtt úgy döntöttünk, hogy elkezdjük az örökbe fogadást, hogyha Isten ezt az utat szánta nekünk, akkor legyen így gyerekünk.

Ez az év nagyon jól kezdődött, ugyanis januárban megtudtam, hogy elmúlt az agydaganatom, meggyógyultam. Ami egy külön csoda volt, mert ebben már senki nem hitt.

De továbbra sem sikerültek ezek a beavatkozások. Júliusra olyan állapotra kerültem lelkileg, hogy nagyon haragudtam Istenre, hogy miért nem ad nekünk ajándékot, illetve, hogy miért velem történik ez, és hogy hogyan lesz gyerekünk.

Akkor imádkoztam azért, hogy július 31-ével legyen egy gyerek a lakásban. Teljesen mindegy, hogy hogyan, ha odateszik az ajtó elé, akkor beveszem, vagy teljesen mindegy csak legyen ott nálunk.

Elmentünk megint a mesterséges megtermékenyítésre, és az orvosok maguk bevallották, hogy elrontották ezt a hónapot, mert nem sikerült, és ne is várjak ettől semmit.

Akkor gondoltam, hogy felhívom az örökbefogadó osztályt, hátha Istennek ez a terve, ott pedig azt mondták, hogy a 256.-ak vagyunk. Úgyhogy nyugodtan elmehetünk nyaralni, mert nem fogunk sorra kerülni.

Amikor már indultunk nyaralni, a csomagok a kezünkbe voltak, akkor kaptunk egy telefont, hogy van egy bébi, akit el lehetne hozni.

Úgyhogy nem mentünk nyaralni, hanem bementünk a kórházba, megnéztük Leventét, aki akkor három hetes volt, és egy hét alatt haza tudtuk hozni úgy, hogy július 31-én kettő órakor már gyerek volt a lakásunkban.

Igazából nagyon hálás vagyok Istennek minden ajándékáért, azért is, hogy meggyógyított, meg azért is, hogy lehet egy babánk. De igazából azért is, mert segített, hogy a békességet így megtaláljam vele. Azaz tudom, hogy mennyire kegyelmes volt velem ez alatt az idő alatt is, ami nekem nehéz volt, mert amíg haragudtam rá, voltak rossz gondolataim, de Ő akkor is mennyire szeretett engem, és Ő akkor sem adott fel.

Hogy milyen érzés fogni a kis babámat? Így Isten csodája, tényleg! El sem tudom mondani, hogy mennyire jó, és hogy ez által is az Ő kegyelmét érzem, meg a szeretetét, és külön köszönet azért, hogy ez a kis baba olyan, amilyet szerettünk volna, amilyet elterveztünk. Megvalósítja a mi álmainkat, úgyhogy nagyon hálás vagyok ezért.

Abban az összefüggésben, hogy mennyire szeretem, hogy mit teszek meg érte, abban az összefüggésben semmiféleképpen nem jut eszembe, hogy nem az én gyermekem. Tehát ugyanúgy élünk, mintha őt én szültem volna. Az persze eszembe jut, hogy később a nevelése során hogyan mondjam el neki, hogy ő egy örökbefogadott gyerek, gyakorlatilag elhagyta valaki, és ezért lehet a mi gyerekünk…

De ha ez eszembe jut, olyan jó Istenre gondolni, hogy Ő is örökbefogadott minket. Ezt én is átéltem, és hiszem, hogy ezért nekünk is sikerülni fog megmutatni neki, hogy attól mi ugyanúgy szeretjük Őt, hogy örökbe fogadtuk, és hogy a mi gyerekünk Ő.

Ha tanácsot kellene adnom egy leendő anyukának, feleségnek, aki hasonló cipőben jár, mint én, először is azt javasolnám, döntse el az elején, hogy kitart Isten mellett, ez a legfontosabb.

Azt gondoltam, hogy bármi jön, ha meggyógyulok, ha nem, ha csak annyit tudok tenni, hogy csak felemelem a kezem Istenért, akkor én ezt meg fogom tenni, és elköteleztem magam.

Ez volt az első döntésem, hogy mindenféleképpen kitartok Isten mellett. A második pedig, hogy bármi is történik azt, az Ő dicsőségére fogom használni. Ezek nagyon sokat segítenek abban, hogy átmenjek ezeken az időszakokon.

Amikor Levente jövőjére gondolunk, egy kicsit más célok lebegnek előttem és a férjem előtt.

Az apja szerint igazán fontos, hogy jó focista legyen, nekem meg az, hogy szeretetben nőjön föl, hogy tudjuk úgy szeretni, ahogy Isten szeret minket. Mindig, kicsinek is, nagynak is közepesnek is, mindig.

Balogh Lívia


„A hit pedig… a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.”

„Hiszem, ha látom – mondják sokan. Valóban, még mi hívő emberek is szeretjük saját kezünkkel megfogni, saját szemünkkel látni Isten munkáját a hétköznapi és a nem hétköznapi dolgokban. Isten jól tudja ezt, nem hiába mondja:

„Érezzétek és lássátok, hogy jó az Úr.”

Mégis, gyakran kerülünk olyan helyzetbe, amikor leginkább hitünkre támaszkodhatunk és nem az érzékszerveinkre.

Aki 2007. július 24.-e táján találkozott volna velünk, egy gyermekét féltőn szerető – mondjuk ki aggódó – házaspárt látott volna. Kezünkben egy kopasz, sebhelyes fejű kisfiúval, akiből csövek lógtak ki. Amit azonban nem látott volna:

– Több száz, reszkető térden elmondott imát, melyet idős emberek, és egészen kicsiny gyermekek intéztek az Úrhoz Zentai Ádám életéért. Azért, hogy Istenünk bölcs, és legjobb akarata teljesedjen be.

– Nem látták volna Istenünk hatalmát, amint vezeti a sebész kezét, hogy minden maradandó károsodás nélkül tudja eltávolítani a daganatot.

– Nem látták volna az angyalokat, akik vigyáztak rá a kemo- és sugárterápia alatt.

Azóta két év telt el, és Isten meghallgatta könyörgéseinket.

Aki 2009 szeptemberében találkozik velünk, annak egy mosolygós, szőke, kékszemű vasgyúró integet, aki vidáman játszik a nővérével. Isten kegyelme ez.

Láttuk-e ezt két évvel ezelőtt? Nem. Hittük-e ezt? IGEN. Mert „az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van”.

Amikor ránéztek Ádámra a Gyülekezetben, Isten kézzel fogható munkáját látjátok a mi életünkben. Ugyanígy munkálkodik Ő a mindennapokban Bennetek, Veletek.

Hálával gondolunk arra, hogy milyen sokan mellettünk álltak imádságban a nehézségek idején. De még inkább hálára ad okot, hogy „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”. Nem csak a „Bibliai időkben” tudott segíteni, hanem ma, minden helyzetben, még a legkilátástalanabban is. Csak jönni kell Őhozzá nyitott szívvel.

Sok szeretettel: Zentai Móni és Csabi

Hálaadás?!?!

Amikor hálaadó napra készülünk, akkor előtte való napokban mindig végig gondoljuk az elmúlt egy évet! De biztos, hogy csak egy évre kell visszagondolnunk, és biztos, hogy csak egy évben egyszer? (Tisztelet a kivételnek.) Ilyenkor el szoktuk mondani: „Ezen az éven is túl vagyunk, volt mit enni, van hol dolgoznunk (?), vannak gyerekeink, akik szépek, okosak és szinte tökéletesek, ja és persze egészségesek! Ez utóbbi annyira természetes! Nem?? Nem!!!! Amikor valakiről megtudom, hogy babát várnak – pláne, ha közel áll hozzám – belém bújik a „kis ördög”, de jó lenne ismét nekünk is! Hát igen, azok a szép napok, a várandósság szép napjai (utólag), maga a szülés, amikor egyre erősebben és sűrűbben jönnek a fájások, ebből tudjuk, hogy egészen közel vagyunk ahhoz a pillanathoz, hogy megláthassuk azt a kis embert, akit 9 hónapig a szívem alatt hordtam, és minden rezdülését figyeltük! És végül megszületik az ép egészséges baba! Miért tűnik ez nekünk annyira magától értetődőnek? Nem tudom, de ezzel én is így vagyok. Az egészséget túl természetesnek vesszük, amíg van! Katánk 3 éves, és 3 évvel ezelőtt „csak” az orvos és a szülésznő éberségén múlt, hogy nem lett oxigénhiányos. Még poénkodtunk is az előző hónapokban, hogy 3. gyereknél, Szabit – még ha álmában felkeltik is – simán levezeti a szülést. Isten figyelmeztetett, hogy ez is az Ő kezében van, és talán nem is volt olyan vicces! (Még hogy otthonszülés!!!!)

A környezetemben egyre több – vagy csak egyre jobban rá áll a fülem – olyan babákról, gyerekekről hallok, akik pici koruk ellenére megjárták az egészségügy zeg-zugát, illetve életükért küzdenek!!! Amikor szívem legrejtettebb zugában el-elcsábulok egy 5. gyerek gondolatában, akkor szinte azonnal jön a válaszom (HITETLENÜL), hogy miért kockáztassak. (ÉN???) Hiszen van 4 egészséges gyerekem, miért kéne nekem végig aggódnom, hogy vajon az 5. is az lesz-e?

100 szónak is egy a vége! Amiért én nagyon hálás vagyok, hogy kaptunk Istentől egészséget! Illetve – már csak Kata példájából kiindulva is – hálás vagyok, hogy Istentől kaptunk jól felkészült, éber orvosokat, nővéreket, szülésznőket!

Még egy kiemelkedő hála okom – a sok többi közül: Eszter iskolás lett!!! Hálásak vagyunk Isten vezetéséért, ahogy végül kiválasztottuk az iskolát, és a tanító nénieinkért, akik felé picit fura, de tökéletes úton vezetett minket!

Ráczné Balogh Bea


Kismamák hála okai

Nagyon hálás vagyok Istennek, most elsősorban a gyermekeimért, mert azt az időszakot éljük, hogy még otthon vagyok a kisebbikkel. Tulajdonképpen ez köti le most a mindennapjaimat, hogy családomban szolgáljak a gyerekeim között, a háztartást vezessem. Sokszor nyűgnek érzi az ember a mindennapos takarítást, mosogatást, vagy főzést, de úgy érzem, hogy nagyon értékes idő, mert sokat tanulok a gyermekeimtől. Azáltal is sokat tanulok Istentől, ahogyan Ők reagálnak bizonyos helyzetekre, vagy amikor például imádkozunk, nagyon okos kérdéseket szoktak feltenni mostanában. Jó dolog, hogy most már a nagyobbik kisfiamnak is magyarázni kell ezeket a dolgokat, és engem is sokszor próbára tesz, hogy mennyire tudom, és mennyire ismerem az igét. Mennyire tudom nekik úgy elmondani, hogy Ők megértsék, és hogy Istenhez közelebb kerüljenek ez által.

Nagyon hálás vagyok azért, mert anya lehetek, mert feleség lehetek. Most nem olyan jó az anyagi helyzetünk, és mégis mindennap van mit ennünk, és van mit felvenni, és olyan jó dolog, hogy ezen keresztül is megtapasztalom nap mint nap azt, hogy hálát tudok ezért adni.

Annak ellenére, hogy tudjuk, nagyon be kell osztani azt, amink van, Isten mégis ellát bennünket. Szüleimtől is kapok segítséget, gyakorlatilag mindenben számíthatunk rájuk. Olyan jó, hogy sokszor ki sem mondjuk, hogy mit szeretnénk és meglepnek minket valamivel, mert tudják és látják a szükségeinket. A gyülekezettől is kapunk segítséget, így nem kell attól félnünk, hogy bajba kerülünk.

Most szeretnék újra dolgozni és ezért is imádkozom. Jó lenne olyan munkahelyet találni, ahol a gyerekek mellett beleférne az, hogy ne a családomtól vegyem el az időt, de mégis kapjak egy munkát, mert fontos, hogy dolgozzak, hogy pénzt keressek, hogy legyen bevételünk, de még fontosabb az, hogy otthon helyt álljak. A család rovására nem szeretném ezt tenni, de tudom, hogy amennyire szeretem azt, amit tanultam, a munkámat, tudom, hogy nem válok a rabjává. Remélem, hogy Isten kirendeli azt is, hogy a munkaidőm úgy alakuljon, hogy ez beleférjen a családom életébe is. Már most tapasztalom, hogy megengedőbbek a munkahelyemen, ahova talán visszamegyek. Például valószínűleg nem is kell éjszakára mennem amiatt, hogy gyermekeim vannak, és nem tudom hova tenni őket másnap, ha nem lesz otthon a férjem.

Főleg az egészség az, amiért mostanában sokszor hálát adtam. Amikor első évben óvodába került a nagyobbik kisfiunk, Jácint, szinte az egész évet végig betegeskedtük, a kicsi is. És olyan jó, hogy a tavalyi évben már szinte alig volt betegség, és a nyarat végig egészségesen töltötték. Ez nagyon nagy hála ok nekem.

Farkasné Kocsis Hajnalka


Isten gyermekének lenni

Amikor megtudtam, hogy idén a gyülekezetünk hálaadó napja Hédi lányom születésnapja után egy nappal lesz, akkor önkéntelenül is, a sok-sok hála ok közül, elsőnek a gyermekeim jutottak eszembe. Valóban Isten ajándékai ők, és nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy két ilyen drága gyermeket bízott ránk. Lassan már két éve tanulgatom, hogy mit is jelent édesanyának, szülőnek lenni, és nagyon érdekes számomra, hogy azáltal, hogy én szülő lettem, sokkal jobban megértem Isten hozzám való viszonyát, és szeretetét. A Biblia azt írja, hogy Isten gyermekei vagyunk, és sok helyen Isten az apa–gyermek kapcsolatot használja arra, hogy bemutassa az Ő hozzánk való viszonyát. Most, hogy már gyermekeim vannak, sokkal jobban megértem és átélem ezeket az Igéket.

Sokszor hallottam már olyan emberektől, akik nem hívő családban nőttek fel, és nem ismerték személyesen Istent, hogy ők ugyan hittek Isten létezésében, de úgy képzelték Őt el, mint egy mogorva embert, aki fentről figyel bennünket, és ha valami rosszat teszünk, akkor jól megbüntet, de legalábbis egy jó nagyot biztos a fejünkre koppint. Én ugyan nagyon hamar megismerhettem az Istenről szóló igazságot, mégis sokszor előfordul, hogy ha valami hibát, bűnt követek el, vagy ha valamit nem jól teszek, akkor rögtön olyan gondolatok jönnek elő, hogy Istennek most már biztos nagyon elege van belőlem, sőt talán már fel is adta, hogy még mindig törődjön velem, és valószínűleg most nem szívesen néz rám egy ideig. Persze tudom, hogy a Biblia nem ezt tanítja, és hogy a Biblia igazságára kell hallgatnom az érzéseim helyett, de sokszor az érzéseink valahogy valóságosabbnak tűnnek, és hangosabban „kiabálnak” mint Isten bennünk lakó Szent Lelke. Mit is változtatott mindezen az, hogy időközben én is szülővé lettem? Nos, a kislányunk mindössze kétéves, és amellett, hogy egy tündér aranyos gyerek, azért már rosszalkodni is kiválóan tud. Este mielőtt én is lefekszem, mindig bemegyek a szobájába, és néhány percig csak nézem, ahogy alszik és gyönyörködöm benne. Mindegy milyen napunk volt, mindegy hogy viselkedett, én ugyanolyan szeretettel nézem őt, hiszen nem azért szeretem őt, mert jól viselkedik, vagy mert engedelmes, hanem azért, mert az én gyermekem! Isten nem véletlenül mondja, hogy a gyermekei vagyunk. Ezt a képet használja, mert mi emberek ezt tudjuk megérteni. Lassan én is kezdem felfogni… Ha én, a tökéletességnek igencsak híján levő emberként ilyen mély szeretettel tudom szeretni a gyermekemet, akkor a tökéletes Isten, aki maga a szeretet, mennyivel inkább tud engem szeretni. Nem azért, mert jó vagyok, nem azért, mert megérdemlem, hanem azért, mert Jézus Krisztus halála révén én is az Ő gyermeke lettem.

Nem felejtem el azt sem, hogy mennyire izgatott voltam, amikor Hédi kimondta az első szavait. Természetesen a legnagyobb örömöm az volt, amikor először anyának szólított. Nagyon szeretem, ha kér tőlem valamit, és ha csak tehetem, azonnal teljesítem is, hiszen engem tesz boldoggá, ha láthatom az örömét. És ilyenkor megint eszembe jut az, hogy ha én ennyire tudok örülni annak, hogy a gyermekem megosztja velem a kéréseit, és ilyen készségesen teljesítem, akkor az én Mennyei Atyám nem várja-e ugyanígy (vagy sokkal jobban), hogy én elmondjam neki a kéréseimet, a vágyaimat, a szükségeimet? Az Ige sok helyen biztat arra, hogy merjünk kérni Istentől, tárjuk fel előtte a kéréseinket. Mégis sokszor Őhozzá fordulok a kéréseimmel a legutoljára. Eszembe se jut, hogy ezzel Őt ugyanúgy megbántom, mint ahogy engem megbántana az, ha a szomszédtól tudnám meg, hogy a gyermekem valamilyen problémával küzd, vagy valamiben hiányt szenved.

Mióta gyermekeim vannak, azóta teljesen más fényben látom a következő igerészt is: „…és elfeledkeztetek a BÁTORÍTÁSRÓL, amely nektek, mint fiaknak szól: Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit a fiává fogad”. Zsid. 12:5–6. Pár napja Hédinek ráütöttem a kezére, mert valami olyat tett, amiről már egyértelműen tudta és megértette, hogy nem szabad. Nagyon keservesen elkezdett sírni. Tudtam ugyan, hogy indokolt volt a fegyelmezés, mégis a könnyeit és a megbántottságát látva nagy erőfeszítésembe tellett, hogy ne sírjam el én is magam. Isten is valahogy így érezhet, amikor fenyítenie kell. Nem örömmel teszi. Fáj neki a mi fájdalmunk. De tudja, ha nem fenyítene, az az örök életünkre lenne kihatással, és az sokkal fájdalmasabb lenne, mint bármilyen fenyítés. Emellett biztosan tudhatjuk azt is, hogy Isten dorgálása és fenyítése egyértelmű jele annak, hogy nem mondott le rólunk, és a fiainak tekint minket.

Hálás vagyok Istennek, hogy rólam sem mondott le, és hogy naponként megtapasztalhatom, hogy saját gyermekeként szeret és gondoskodik rólam.

Hochbaumné Hégely Pálma

Csehifi 2009

Az Úr kegyelméből, idén nyáron is lehetőségünk nyílt arra, hogy az ifivel eltöltsünk 6 napot a csehországi Hlinsko városában található, gyönyörűen felújított és meghitt természeti tájképpel körülövezett Immánuel központban. Mindenki nagy izgalommal várta az indulást a tavalyi közös ifi nyaralás nagyszerű élményei után. Az ifi élet már a buszon megkezdődik, ahol a többórás útnak köszönhetően nagyon jó lehetőség nyílik arra, hogy a közösséget ápoljuk, mély beszélgetések alakuljanak ki, vagy éppen csak nagyszerű kártyaparti, móka-kacagás legyen. Lehetőség nyílik arra, hogy megismerjük egymást jobban, hogy nyissunk azok felé, akikkel ritkábban adódik lehetőség beszélgetni.

A Csehországban eltöltött 6 nap élményekben nagyon gazdag volt: közös játékok, kirándulás, dicsőítő estek, előadások, reggeli torna, teaház stb.…

Mind amellett, hogy jól éreztük magunkat, volt játék és móka, lelkiekben is sokat gyarapodtunk. Nagy öröm volt az is, hogy tapasztalhattuk Isten szerető gondviselését, hogy annak ellenére, hogy esős, hideg időre érkeztünk, Isten nagyon-nagyon megáldotta az együtt eltöltött időszakot, és az ő kegyelméből kaptunk jó időt, meleget és napsütést. „Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.

Az egyik tanításban Dávid életét tanulmányoztuk, hogy milyen különleges is volt az ő kapcsolata Istennel, hogyan áldotta meg Isten Dávidot, Őérte rajongó hite miatt, és hogyan mutatta meg szentségét, mikor Betsabéval bűnbe esett. Isten nagyon következetes, ugyanakkor megbocsátó Isten, aki mindig újat akar kezdeni az emberrel, és keresi a helyreállítás lehetőségét, de akinek mindig a saját dicsősége a legfontosabb.

A dicsőítő estek lelkileg szintén nagyon felemelőek voltak, külön áldás volt az a közösségre nézve, hogy bővült az ifi és láthattuk, hogy az Úr hogyan munkálkodik azok életében, akik nem keresztény háttérből tartottak velünk Csehországba. Olyanok is jöttek, akiknek semmi lehetőségük nem volt arra, hogy Istenről halljanak és Isten mégis meg tudta érinteni őket az Ige által. Egyik esti alkalmon szinte kézzel tapintható volt, hogy Isten áldása mennyire rajtunk van, amikor többen (az alkalmon 6-an, később még egy ember döntött) átadták életüket Istennek, és behívák Jézust az életükbe. Az Úrtól jövő hatalmas szeretet járta át az egész ifit, egyszerűen megmagyarázhatatlan volt az érzés. Sokan csak sírtak és ölelték egymást, semmi sem volt fontosabb, mint Isten, és hogy szeressük egymást. Azt hiszem erre az estére még nagyon sokáig emlékezni fogunk.

Sokat imádkoztunk a héten. Voltak imasétáink, éjszakai imalánc, ahol szobánként harminc percet imádkoztunk éjféltől reggel hétig. Hol kisebb csoportokban imádkoztunk, vagy éppen kettesével indultunk, hogy egymásért, gyülekezetért, Magyarországért könyörögjünk. Úgy voltunk egymással párokban beosztva, hogy olyanokkal is imádkozzunk, akik kevésbé ismerik egymást. Ez nagyon jó alkalom volt arra, hogy még nagyobb egység legyen köztünk, még jobban megismerjük egymást és egymás  terheit, örömeit.  Nagyon különlegesek voltak ezek az imaalkalmak is.

Napközben pihenéssel vagy közös játékokkal töltöttük az időt. Szombaton lehetőségünk nyílt még egy kis késő augusztusi strandolásra és városnézésre, este pedig egy különleges ima alkalmunk volt, amikor egy szobát ima szobának alakítottunk ki. Pánik szobának hívtuk, mert itt olyan imatémákért könyörögtünk, amik rendkívül sürgősek és fontosak. Mindenki személyes meghívót kapott. Így az egész ifjúság ötös csoportokban imádkozott. A „Pánik szoba“ a világ különböző pontjaira vitt el bennünket. Olyan országokról kaptunk beszámolót, ahol nagy az éhezés, járványok pusztítanak, szegénység van, és egyéb súlyos gondokkal küzdenek. De imádkoztunk Európáért is, ahol viszont a jólét miatt nem keresik az emberek Istent. Megtört szívvel imádkoztunk értük, tudatában annak, hogy imánk célba ér, és nagy ereje van. Ilyenkor mutat rá Isten erőteljesen arra, hogy mennyi mindenért hálát adhatunk, ami az életünkben van. Sokszor a mi kicsinyes problémáink mennyire nem mérhetőek mások szenvedéseihez. Azokéhoz, akik éheznek, fáznak vagy éppen terrorban tartják vagy üldözik őket. Ezek a dolgok felráznak a saját kicsinyes önsajnálatunkból, és hálára indítanak.

A táborban töltött utolsó estén különleges alkalmat tartottunk. Megtartottuk a várva várt „country estét” ahol mindenki megcsillanthatta a kreatív „cowboy“ és „cowgirl“ szerelését, valamint összekapcsoltuk az estét egy jó kis kerti grillezéssel.

Számomra ez az együtt eltöltött 6 nap lelki megújulás volt, az élményeket és a megtapasztalásokat igazán talán csak akkor értékeltem, mikor már hazaértünk és végigpörgettem mindent a fejemben. Rájöttem, mennyire hálás lehetek Istennek azért, hogy része vagyok egy ilyen ifinek, ami Istentől jövő nagy áldás az életemben. Mindannyian különböző természetűek vagyunk, vannak hibáink és olykor elesünk, de abban a kegyelemben részesülhetünk, hogy megmarkolhatjuk Isten felénk nyújtott karját, és nem egyedül nézünk szembe a próbákkal. Az Úrtól kapott alázat és szeretet a mi pajzsunk, amivel felruházva tudunk egymás felé fordulni, és rendezni az esetleges nézeteltéréseket. Hisz különbözőek vagyunk …de az Úr által mégis egyformán vagyunk szeretve.

„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást. ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást, arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást”

Elekes Noémi

Illés imája

Életem egyik legkülünlegesebb napján, augusztus 26-án történt.

Ez volt az utolsó előtti nap, amit Csehországban töltöttünk az ifivel. Hetekkel, hónapokkal a kirándulás előtt felkészültem, hogy üzenetet továbbítok ezen a napon. Az üzenetek már csak azért is üzenetek, mert Isten üzeni őket és mi, akik szócsőnek szegődtünk, engedjük hadd jusson el a szívekig. Augusztus 26-án kiáltott Isten. Na nem haragosan, hanem féltő szeretetéből, csodaszép lélekhangján át. Először hozzám szólt – milyen jó is szócsőnek lenni – törölve előre eltervezett, kidolgozott előadásomat.

„Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát“ vagy, „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.“ Cikáztak a fejemben Isten igazságai. Mintegy 2 óra elteltével készen volt papíron az, amit Isten hirdetni akart. Én írtam le, mégis mintha a kezemet Isten mozgatta volna, hihetetlen volt tapasztalni, mennyire egyértelműen akar szólni.

20 perccel az alkalom előtt ez járt a fejemben: „bárcsak öten döntenének ma este“, „bárcsak láthatnánk új életeket igazán elkezdődni“. Mikor imára nyitottam a szám, már csak három megtérőt kértem Istentől, mintha az biztosabbnak egyszerűbben hihetőbbnek tűnt volna.

5 perccel az alkalom előtt újabb imát mondtam, már nem egyedül, hanem a dicsőítő csapattal és akit éppen elértünk, hogy könyörögjünk.

Ima közben Illés jutott eszembe. Az az Illés, aki a Kármel-hegyen 14 másodpercnyi imájával atomjaira zúzta a kételyeket, hogy ki az igazi Isten Izráelben. Illés tüzet kért a mennyből, olyan tüzet, ami nem éppenhogy látszik, vagy ami mécsest gyújt az oltáron. Olyan tüzet kért, ami mindent felemésztett, remélve hogy népe nem csak beismeri, de kiáltja: „Az Úr az Isten!“

Talán fél percet imádkoztam, tüzet kértem a mennyből. Olyan tüzet, ami kisimít ellentétet, ami feltör hitetlenséget, ami eléget mindent a szívben, ami elválaszt Istentől. Érdekes, talán Illés is arra gondolt, amire én: „ki vagyok én, hogy ilyet kérjek“? A kérdés nem az, hogy ki vagyok én, hanem, hogy ki az akihez könyörgök.

Aki ott volt látta a tüzet. A Szentlélek tüzét. Nem futott senki a falnak, nem nevettünk szent nevetéssel „csak“ a szemünk előtt változtak meg életek, egymás vállán sírtunk örömünkben, hálánkban, gyerekek voltunk Isten kezében. Szerettük Istent és szerettük egymást. Ennél perzselőbb tűz nincs, és remélem egész évben „füstszagúak“ maradunk.

Illés imája, nekem valosággá vált, mert láttam a tüzet és hallottam a kiáltást. Mi kiáltottuk… és kiáltjuk örökké: „Az Úr az Isten! Övé a dicsőség!“

Galambos András

Tavaszi szeretet ünnepek

Tavasszal, amikor a napsugár melegétől a természet új életre ébred, zöldül és virágzik minden, akkor ünnepeljük a legcsodálatosabb ünnepet, Krisztus feltámadását. Ezen a csodálatos tavaszi napon, szeretett Istenünk egyetlen gyermeke feltámadásakor ránk ragyogtatta az örök életet.

A másik csodálatos tavaszi ünnep anyák napja. Hasonlóképpen, amikor az anya életet ad újszülött gyermekének. Elsőként az anyai kezek örömmel, nagy szeretettel ölelik át újszülött gyermeküket, Isten ajándékát. Minden hívő anya tudja, hogy Istentől kapta gyermekét, drága ajándékként, akinek a nevelésével felelős Isten előtt.

Gyermekeinknek látniuk kell a szülők életében az erős Istenhitet, hogy jó példával megértessék gyermekeikkel Isten akaratát, Isten iránti szeretetét. Ugyanúgy a szülők iránti szeretetet és tiszteletet, sőt mindenki iránt, hogy szívükbe vésődjön egész életükre.

Mindenkinek már kisgyermekkorától időskoráig van lehetősége arra, hogy örömmel ünnepelje anyák napját, megköszönje az anyai szeretetet, gondoskodást. Az édesanya a legszebb szó a világon, az anyai szeretet a legnagyobb a földön. Még akkor is, ha az anya már nincs életben. Ez az anya iránti szeretet halálunkig folytatódik.

Olvastam egy régi történetet. A prédikátor meglátogatja halálosan beteg ismerősét. Azzal a szándékkal ment hozzá, hogy elmondhassa bizonyságtételét az üdvösségről, Jézus Krisztusról. Sajnos a beteg nem akarta meghallgatni. Ekkor a prédikátor arra kéri a beteget, hogy hadd énekeljen el neki egy éneket. A beteg ebbe beleegyezik. A prédikátor énekel Jézusról, és a mennyről. A beteg nagy érdeklődéssel figyeli, majd így szól: hol tanulta, és kitől ezt az éneket? A beteg arca átváltozott, arcán folytak a könnyek. Engem anyám kisfiú koromban erre az énekre tanított, és biblia magyarázatokat is hallottam tőle.

De sajnos elmúlt az élete, elfelejtve édesanyja szeretetét, a jó nevelést. De most a halálos ágyán élete legnehezebb órájában visszagondolva az anyai szeretetre megpuhult kemény szíve. Sírva, megbánva bűneit imádkozott, és könyörgött Isten bocsánatáért, kegyelméért.

Én hiszem, hogy szeretett Istenünk megbocsátott bűnös fáradt lelkének, amely feltámadt halálos ágyán és megkapta bűnei bocsánatát. Isten nem feledkezett el róla.

Az anyai szeretet sem maradt gyümölcs nélkül. A kereszten a mi drága Megváltónk szeretete elhangzott a Golgotán: „Atyám, bocsásd meg nekik.”

Újhelyi Margit

Felülről való bölcsesség kell!

„Kicsoda bölcs és értelmes közöttetek? Mutassa meg a magatartásával, hogy mindent bölcs szelídséggel tesz!

Ha pedig keserű irigység és viszálykodás van a szívetekben, ne kérkedjetek, és ne hazudjatok az igazsággal szemben.

Ez a bölcsesség nem felülről jön, hanem földi, testi és ördögi. Mert ahol irigység van, és viszálykodás, ott zűrzavar és mindenféle gonosz tett található.

A felülről való bölcsesség először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes, nem részrehajló és nem képmutató. Az igazság gyümölcse békességben vettetik el azoknak, akik békességet teremtenek”Jak. 3:13–18.

Nem tudom ti is így találjátok-e, de én az elmúlt hónapokban nap mint nap egyre több magukat bölcsnek és értelmesnek, sőt gyakran magát a TÖBBIEKNÉL értelmesebbnek tartó, vagy MINDENKINÉL bölcsebbnek mondó emberrel találkozom: szomszédságban, munkahelyen, újságokban, tv-ben, rádióban. Az általuk előadott bölcs gondolatok, tervek, az egyedüli megoldásnak mondott ötlethalmazok mögül mindig felsejlik a saját önző érdekük. Az igében említett szelídségnek nyoma sincs bennük, sőt: mindenkinél hangosabban, erőszakosabban hirdetik, hogy csak ők tudják a kiutat, ők a megoldás egyedüli tudói. Megoldást tudnak a körülöttük, a szomszédságukban élők életére, a cég, az ország, vagy egyenesen az egész világot szorongató gondokra, problémákra.

Egyre nehezebb magunkat függetleníteni az ilyen gondolkozásmódtól, viselkedéstől.

Az ige szerint az igazán bölcs SZELÍDSÉGGEL teszi a dolgát.

Az előbbi hozzáállás mit szül? A „Nehogy már a másik bölcsebb legyen nálam” irigységét, a „Hozzám kell igazodnia mindenkinek” típusú viszálykodást, az „Én jobban tudom” kérkedést és hazug képmutatásra, csak a látszat fenntartására koncentráló bölcsességet.

Jakab egyértelmű ítéletet mond az ilyen gondolkodásról: „földi, testi és ördögi”. Nem igazán dicsérni való magatartás, ami zűrzavart és további gonosz tetteket, bűnöket eredményez.

A „felülről való”, tehát Isten szerinti bölcsesség ellenben: „Először is tiszta”: tehát egyenes, jó szándéktól vezérelt.

„Békeszerető”: szemben az előbb említett viszálykodó bölcsességgel.

„Méltányos”: vagyis igazságos.

„Engedékeny”: a békességet a saját akaratnál előbbre tartó, „irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes”.

„Nem részrehajló”: vagyis elfogulatlan, nem saját érdeket kereső, igaz ítéletet hozó.

„És nem képmutató”: vagyis amit tesz, nem valamilyen hátsó, hazug szándékból teszi.

Az előző felsorolásból nekem az is egyértelmű, hogy csak tiszta és jó szándékból teremhetnek jó gyümölcsök az életünkben. Az igazság gyümölcse a jutalma az ilyen bölcsességnek.

Vizsgáljuk meg magunkat, melyik bölcsesség vezérli napjainkat?

Kérjük Isten segítségét, hogy hívő életünket óvja meg a viszálykodó, irigykedő, kérkedő földi, testi „bölcsességtől”.

Isten szabadítóként tud segíteni bennünket ebben is.

Kérjük segítségét a jó gyümölcsök terméséhez.

Adjunk hálát a Szentlélekért, a segítőért, aki bennünk él, velünk van, bölcsességre vezethet!

Ifj. H. Kovács Gábor

Élhetek a lehetőséggel

„…Tőled az Isten már többet vár!

Várja, hogy szolgálj, amíg lehet!

Ki tudja meddig tart életed?!”

Egy régi ifjúsági ének. Én még sokat énekeltem… annak idején…

1989 óta foglalkozom kicsiny gyermekekkel. Már kislány korom óta tudtam, hogy óvó néni akarok lenni. Nekem soha nem volt kérdés a pályaválasztás.

Isten azt a nagyszerű lehetőséget is megadta, hogy saját otthonomban anyukámmal és testvéremmel végezhetem ezt a munkát. Úgy gondolom, hogy ez egy másfajta kihívás az élettől, mintha munkahelyen dolgoznék, kollégákkal. Abból a szempontból is óriási lehetőség, hogy szabadon hirdethetem az örömhírt. A munkám egyben a szolgálati területem is. A gyermekek nagy többsége ugyanis nem keresztény családból jön. Nagyon ritkán fordul elő, hogy esetleg mégis.

Tehát, mivel szabadon szólhatnak az evangéliumi énekek, történetek, igék, nagyon nagy öröm a számomra, hogy így telhetnek a mindennapjaink a gyermekekkel. Azonban ez nagy felelősséget is von maga után. Valóban látható-e az életemen Isten dicsőségének fénye, érezhető-e a szeretet, öröm? Erre a válasz a szülőktől érkezik néha: „Itt mindig olyan békesség van… Te olyan nyugalmat árasztasz… látom a mosolyából, hogy szereti a gyerekeket… stb.” Ezek apró visszajelzések. Magvető vagyok. Nem tudom mi lesz a gyerekek sorsa, hogy mire fognak emlékezni abból, amit nálunk hallottak. De hiszem, hogy Isten szava igaz. Péld. 22:6. „Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.” Hiszem, hogy esőről és növekedésről Isten tud gondoskodni az életükben. Ezért imádkozom is értük. Engem Isten erre választott ki, pont erre a munkára rendelt az emberek közé, mert mindannyiunknak fontos feladata van ezen a földön.

„Ujjongj…, aki nem szültél, örvendj, aki nem vajúdtál…” Ézs. 54

„…fiaid messziről jönnek, leányaidat ölben hozzák. Ha majd látod, örömre derülsz, repesve tágul a szíved.” Ézs. 60.

És én ujjongok, örvendek, repes a szívem, mert Isten irgalmas kegyelme által élhetek a lehetőségekkel, amit ad!

Szalai Ildikó

Ne legyünk gyávák!

Ezékiel 3-ban az őrállói felelősségünkről olvashatunk, arról hogy kötelessége minden embernek, aki már elfogadta az Úr Jézust Megváltójaként Ő róla bizonyságot tenni azoknak, akik még a sötétben vannak, akik még nem ismerik az Urat. A Bibliában egyéb helyeken is, a  Kol. 1:28 vagy a 2Tim 4:2-ben olvashatunk arról, hogy hirdetnünk kell az evangéliumot akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő. Az Úr Jézus arra tanít bennünket a Máté 5:16-ban, hogy nekünk kell ragyogni a sötétben.

Hívő emberekként abban hiszünk, hogy egykor majd az Úr Jézussal leszünk az örökkévalóságban, hogy visszajön értünk. Ugyanakkor abból az álomból, melyből a Sátán nem akarja, hogy felébredjünk, csak az Úr Jézus ereje által tudunk felébredni. Ha valaki már felébredt a bűnből, és átadta magát Istennek, akkor nem szabad tétlenül végig néznünk azt, hogy a körülöttünk élő emberek továbbra is a sötétségben maradjanak, hanem igenis nekünk kell őket felrázni ebből.

Mindenkit arra bíztatok, hogy merjünk beszélni másoknak a kegyelemről, hogy ne legyünk gyávák, mert a gyávák, ahogy a Jelenések 21:8-ban is olvashatjuk, nem léphetnek majd be a Mennyországba. Merjünk beszélni arról, hogy a Mennyország még minden ember előtt nyitva áll, de ez a kegyelmi idő nem tart örökké.

Hochbaum Tamás

Imádkozzatok értünk

Kedves Barátaink, köszöntünk benneteket Tóalmásról, az Élet Szavától. Nagy öröm számunkra látni és bizonyságot tenni Isten jóságáról, amit már ebben az évben is tapasztalhattunk. Az Élet Szava egy nemzetközi ifjúsági misszió, amelynek igen sokfelé szolgálata van. Ennek ellenére nem csak teljesen a mi missziónkal vagyunk elfoglalva, hanem minden év januárjában van egy missziós konferenciánk, amikor egy másik misszió munkája áll a középpontban, amely szintén hatékonyan próbál embereket elérni az evangéliummal. Ilyenkor meghívjuk az adott évre kiválasztott missziónak a képviselőit, akik előadást tartanak a munkájukról, és célul tűzzük ki, hogy nem csak imádkozunk értük a következő hat hónapban, hanem anyagilag is támogatjuk Őket. Ebben az évben a Menedék Alapítványt hívtuk meg a január 23–25.-ei hétvégére. A konferencia során diákok és munkatársak kitűztünk egy célt, hogy a WOL Élet Szava a következő hat hónapban legalább kétmillió forinttal fogja támogatni helyi, önkéntes felajánlásokból a Menedék Alapítványt és imádkozni fog a misszió munkájáért. Az utolsó összejövetel végén miután összegyűjtöttük a felajánlási szelvényeket, a felajánlás végösszege 2 136 000 forint lett. Ez az áldozat kész felajánlás igazán meglepte a Menedék Alapítvány vezetőjét, mert tudta, hogy a legtöbb embernek nincs sok keresete itt a misszióban, a diákoknak pedig egyáltalán nincs semmi. De az Úr munkálkodik közöttünk, amint Őt szolgáljuk, és nagy kiváltságnak tartjuk, hogy részt vehetünk az Úr munkájában itt Magyarországon.

A Biblia Iskola diákjai a munkatársakkal együtt aktívan részt vesznek különféle evangelizálási alkalmakon, a hét folyamán. Béla is részt vesz az utcai evangelizációs csoport munkájában Budapesten. A csoport többek között rajztáblát használ az emberek figyelmének a felkeltésére, hogy az evangéliumot megosszák velük. Azután személyesen is beszélgetünk azokkal, akivel csak lehet az Úr Jézus Krisztusról. Sok tragikus élettörténetnek lehetünk szem- és fültanúi. Egy-egy alkalommal több száz evangéliumi traktátust osztunk ki a járókelőknek. A cél minél több embert elérni az evangéliummal és Krisztushoz vezetni.

Nagy öröm látni a Biblia Iskola diákjainak lelkesedését az evangélium ügyében, de még nagyobb öröm látni azt, amikor valaki megnyitja a szívét, és Krisztushoz fordul, és reménységet talál egy új életre az Úr Jézus Krisztusban való hit által. Már a második éve folytatjuk a missziót a Reménység nevű dráma csoportunkkal. A cél hogy középiskolás korú fiatalokat elérjünk az evangéliummal egy élő drámai előadás által, amelynek címe Reménység egy új életre. Az Isten csodálatos ajtókat nyitott ezen keresztül állami középiskolákba, ami a korábbi ötven évben lehetetlen volt.

Az elmúlt néhány hétben több előadásunk is volt. Két héttel ezelőtt 450 diák látta előadásunkat Vácon. Az előtte levő héten 180 diák Budapesten. Az elmúlt héten pedig úgyszintén legalább 500 diák látta és hallotta az előadásunkat Budapesten a Károlyi Mihály Gimnáziumban.. Kérünk, hogy imádkozzatok nyitott szívekért, hogy mindenki, aki eljön megnézni ezt a drámát, megtérjen és eljusson az igazság megismerésére. Sokszor meg vagyunk lepődve egy-egy előadás után, hogy milyen sokan vissza maradnak, hogy beszéljenek velünk arról, amit láttak és hallottak…

A hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által. Csak az örökkévalóságban lesz nyilvánvaló, hogy mi volt az eredménye ezeknek az alkalmaknak, engedelmeskedve a nagy missziós parancsnak, és hányan fognak ezért üdvösségre jutni, mert hallották az evangéliumot.

Mi tudjuk, hogy az Isten igéje nem tér vissza üresen és elvégzi mindazt, amit akar az emberek életében. Mi hisszük, hogy a ti imádságaitok és az az anyagi áldozat, amivel valaki is támogatja ezt a missziót, és a mi munkánkat nem hiábavaló. Egy napon majd fogtok találkozni emberekkel az Isten országában, akik az Élet Szava Misszió munkáján keresztül hallottak az evangéliumról.

Ezért kérünk benneteket, hordozzátok az Úr előtt imában ezt a missziót, hogy az Úr hatalmasan munkálkodjon általunk, hogy sokakat az üdvösségre vezessünk. Béla a technika oldalán segíti a dráma csoport munkáját a színpadi lámpák kezelésével és vezeti az egyik kisbuszt a színhelyre. Az Élet Szava Kastély felújításával kapcsolatos tervek és engedélyeztetések folyamatban vannak, és Ildikó is dolgozik azon, hogy minden ezzel kapcsolatos hivatalos ügyintézés minél előbb kész legyen. Ebben az évben lesz felújítva a kastély, és az év végéig be kell, hogy fejeződjenek a munkálatok. A munka igen nagy, mert fel kell újítani az egész tetőszerkezetet, a külső vakolatot, az egész fűtésrendszert az egész területen, és az ablakokat. Kérjük, hogy imádkozzatok azért, hogy

– minél előbb megkapjuk az engedélyeket, hogy kezdődhessenek a munkálatok,

– hogy találjunk megbízható vállalkozókat, akik képesek elvégezni a munkát az év végére,

– hogy senkit ne érjen baleset az építkezés alatt,

– hogy az Úr munkája akadály nélkül haladjon előre az építkezések alatt is.

Nagyon hálásak vagyunk mindazoknak, akik imádkoznak értünk és már eddig is segítettek és támogattak agyagilag bennünket. Hála Istennek, hogy ezen keresztül már elértük 54%-át a szükséges anyagi támogatásunknak.

Imádkozzatok még azért is, hogy az Úr rendelje ki azt, ami hátra van.

Kérünk, hogy imádkozzatok az egészségünkért is, mert a lélek kész, de a test sokszor erőtlen. Ildikónak meg kell műteni mindkét lábfejét a jövő hónapban, mivel sok fájdalmat okoz neki a járás. Imádkozzatok, hogy hamar és jól felépüljön a műtétből, és hogy az Úr adjon bölcsességet az orvosoknak, hogy mindent a lehető legjobban tegyenek.

Tóalmáson egy 40 m2-es lakásban lakunk a tábor területén. Imádkozunk egy nagyobb otthonért, ami vendégfogadásra is több lehetőséget nyújt, mivel sok vendég jár errefelé a világ minden tájáról, és a diákjainknak is, akik közül sokan nagyon távol vannak otthonuktól, öröm egy-egy estét velünk tölteni. Most is sokszor vannak vendégeink, de a létszám, akiket fogadni tudunk egyszerre elég korlátolt. Imádkozzatok azért is, hogy az Úr vezessen bennünket ebben a dologban is.

Béla és Ildikó

Igyekszem engedelmes lenni

1991-ben kerültem a gyülekezetbe, amikor szolgálati helyemet kutatva kerestem a Menedék Alapítvánnyal a kapcsolatot. Az elején még azt terveztem, hogy visszamegyek Temesvárra, és ott alakítom ki saját szolgálatomat. (Hasonló szolgálatra Romániában akkor még nem volt precedens.) Elkezdtem tanulni a Menedék Alapítvány munkatársaitól, és később a Baptista Missziói Főiskolán (majd a Baptista Teológiai Akadémián). Ez a tanulásom kiegészült mind azzal, amit a Budafoki Baptista Gyülekezetben tanultam és tanulok. A Menedéken belül szolgáltam a Fiú Otthonban először, mint bentlakó önkéntes, a Segítő Kéz irodában végeztem ügyfélfogadást, lelki tanácsadást, kijárva az utcákra, végeztem utcai szociális munkát, étel- és ruhaosztást. Mivel az önkéntesi időszakban, egy nyomdában dolgoztam, az ott szerzett tapasztalatokkal 1994 januárjától a Menedék Alapítvány kiadványainak a nyomdai gondozását is végeztem. 1996 szeptemberében vettem át a Mamás Otthon vezetését, amit 2000-ig végeztem, amikor átadtam egy olyan testvérnőnek, aki nálam sokkal eredményesebben tudta irányítani ezt a szolgálatot. A Menedéken belül több terület van (budapesti, bodrogi, kiskunmajsai), és azon belül még több intézmény (Budapesten pld.: Tea Klub, Fiú Otthon, Mamásotthon, Segítő Kéz iroda).

A Budapesti terület logisztikai vezetője lettem, ami által az itt működő intézmények vezetőit segítettem abban, hogy az anyagi, fizikai és infrastrukturális működés biztosítva legyen az adott lehetőségekhez képest. Több pályázat lebonyolításában vettem részt, kisebb-nagyobb beruházások lebonyolításában, karbantartási és felújítási projektben. Ezekkel párhuzamosan bútor, ruha, és élelmiszer felajánlásokból segítettem számos budapesti családnak, költözésben, életterük kialakításában. Sok adományozó céggel alakítottunk ki tartós kapcsolatot, aminek eredményeként egy pár éven keresztül 150 száj napi ellátását tudtuk biztosítani, háromszori étkezés alkalmával. Budapesten a Fiú Otthonban 12 főt, a Mamásotthonban pedig 30 főt részesítünk gondozásban, tanácsadásban, és nyújtunk számukra valamilyen szintű védelmet. Kiskunmajsán a Menedékvárosban volt olyan időszak, amikor 126-an éltek. 2008 szeptemberétől pedig új működési engedélyt kapott a hajléktalan ellátás a működő Családok Átmeneti Otthona mellé, így várható, hogy rövid időn belül megint 100 körül lesz az ellátottak létszáma. A Menedékvárossal kapcsolatban anyagbeszerzéssel, adományok és felajánlások szállításával segítettem, és segítek. Lelkileg feladatomnak látom a Menedékváros gyülekezetének segítését. Minden hónap utolsó vasárnapjára felkérek valakit az itthoni gyülekezet szolgálattevői közül, aki elmegy és igei illetve, más lelki szolgálattal vesz részt az ottani istentiszteleti alkalmon. Ha nem sikerül senkit meggyőzni e szolgálat fontosságáról, vagy ha valaki visszamondja, akkor én megyek, hogy ne legyen kimaradás, mert az ottani testvérek nagyon számítanak ránk minden hónap utolsó vasárnapján. Ők úgy tartják, hogy a Budafoki Baptista Gyülekezethez tartoznak, és igényt tartanak arra a háttérre, amit ez a gyülekezet tud nyújtani. Ezt próbálom segíteni.

A Menedék Alapítvány szolgálatának kialakulásában nagy jelentősége volt a Tea Klub létrejöttének. Egy ilyen alkalomra jöttem el először, és ez lett számomra döntő abban is, hogy melyik gyülekezethez csatlakozzak. Mert ahol van egy ilyen nagyszerű misszió, ahol a „csövest” ilyen szeretettel fogadják, és rám se mondják azt, hogy: „mit akarsz te …”, akkor ott van igazán lelki élet, lelki érettség, van szeretet. Akartam ehhez a gyülekezethez tartozni. Otthonommá vált. Igaz, hogy nem csatlakoztam egyik házi csoporthoz sem, de a szolgálati lehetőségekből igyekeztem, hogy ne maradjak ki. Bekapcsolódtam a kórházmisszióba. Barbarics Lajos bácsi volt, aki bevezetett először a Tétényi úti kórházba, majd a Kútvölgyi kórházban vezettem az alkalmakat 2 éven keresztül, minden hónap 3. vasárnapján délutánonként, 2001–2002-ben, és akkor lett vége, amikor a kórház vezetése már semmilyen helyet nem volt hajlandó biztosítani erre a célra.

1997 óta tagja vagyok a Magyar Evangéliumi Börtönmissziónak, ahová nem csak a Menedék „klientúrájából” bekerült fiatalemberek látogatására nyílt lehetőségem, hanem a Nagyignác utcai Intézményben fogva tartott román ajkúak között is volt lehetőségem elmondani az evangéliumot. Ide az intézmény parancsnoka szokott alkalmanként behívni elsősorban tolmácsolni, de rendszeresen vittem be keresztyén irodalmat a könyvtárukba, illetve ruhákat is, ami a fogva tartottak között került szétosztásra. 2004 szeptembere óta tagja vagyok a Gedeon Társaságnak, és a kerületi iskolákban végzek rendszeres bibliaosztást azzal  a céllal, hogy minden gyerek, és ez által a felnövekvő generáció találkozhasson Isten Igéjével, amiről maga Isten azt ígérte, hogy nem fog visszatérni dolga végezetlenül.

Jelenleg a Menedéknél végzett munkám a Tea Klub működése által kapcsolódik a Budafoki Baptista Gyülekezethez. Nem csak amiatt, hogy az Isten Háza egyik vagy másik termében tartjuk a klub alkalmakat, hanem mert ide hívjuk az embereket. Munkatársaim jelenleg: Sinka Gábor gitárral, Verebesné Banka Ida és Böszörményi Ági a gyerekek tanításában. Alkalmanként van még pár menedékes munkatárs, aki segítőként részt vesz az alkalmakon. Minden alkalommal hirdetjük Isten evangéliumát (2009 januárjától két csoportban: felnőttek és gyerekek), és hirdetjük a gyülekezet rendszeres alkalmait. Rendszeresen segítem azokat, akik elfogadják a meghívást, hogy akár gyerekekkel is ott lehessenek vasárnaponként időben az istentiszteleti alkalmakon.

Az a tapasztalatom, hogy vannak olyan személyek, akik valamilyen sértődés miatt vagy pletyka miatt már nem járnak a gyülekezetbe, de a Tea Klubra néha eljönnek. Örülök, hogy van velük kapcsolódási pontom. Igyekszem lelkileg támasz lenni számukra és imádkozva figyelem, hol tudok nekik segíteni a helyreállásban. Hiszem, hogy a ruha, élelmiszer, vagy egyéb fizikális segítségen túl környezetünkben embertársainknak a legnagyobb segítséget akkor adhatom meg, ha életem tükrözi Isten szeretetét, és a szám megvallja és dicsőíti Őt. Ezekben igyekszem engedelmes lenni, és botránkozás nélkül való lelkiismerettel élni Isten és az emberek előtt.

Kedves Testvérem! Kérlek, imádkozz azért, hogy Isten megáldja a törekvéseimet.

Molnár Tivadar

Egy autólopás története

Pár héttel ezelőtti szombaton, hajnali öt órakor a rendőrség ébresztett bennünket. Azzal jöttek, hogy ellopták az autómat, egy taxis látta, amint egy parkoló autónak ütköztek vele, és aztán elmenekültek, otthagyták.

Férjemmel együtt beültünk a rendőrautóba és elvittek bennünket a helyszínre. Családi háza előtt parkolt le valaki és az ő autójának ütköztek az enyémmel. Nagyon meglepett a történés, ugyanakkor megörültem az autómnak. No, a látvány nem volt nagyon szép. Eltörték az ülést, amit lehetett kiiktattak, nem működött, minden csupa-csupa sár. Ami a legproblémásabb volt, hogy a munkahelyi leveleket, iratokat is elvitték belőle. (A hazahozott munkát elvégeztem, beraktam egy dobozba és az autóba tettem, letakartam, majd viszem az intézetbe.) A parkoló autó tulajdonosa a jelenlétünkben értesült a történtekről. A rendőrök elmentek azzal, hogy meg kell várnunk a bűnügyi helyszínelőket, addig nem nyúlhatunk semmihez.

Akkor hajnalban még nagyon hideg, fagyos idő volt. Föl-alá sétálgattunk és gondolkodtam a történteken. Amíg mi békésen alszunk, az én kis kocsimat illetéktelenek használják. Miért pont egy kis Polskit! Még soha nem fordult elő velem, velünk ilyen eset. Alig tudtam magamhoz térni. Mi lesz velem autó nélkül? (Hegyen lakunk, nehézkes a közlekedés.) Mi lesz az iratokkal, kihez kerültek? És egyre jöttek a miértek. Közben az ott lakó őrizte az autókat és mi hazajöttünk melegebben öltözni, átmelegedni. Ültem forró teával a kezemben és járt az agyam. Majd elővettem a Mai igét, József történetével foglalkozott. Ezt írja: »Gondolj Józsefre! „Ti rosszat terveztetek, de Isten terve jóra fordította azt…” (I.Mózes 50:20.)

Józsefnek a poklot és a börtönt kellett megjárnia, hogy eljusson a palotába. Lássuk, mit tanulhatunk tőle:

Fejleszd magadat a holtidőben! A panaszkodás nem segít, amikor igazságtalanságot vagy nehézségeket élsz át. Panaszkodás közben nem tanulsz. Minden tapasztalatnak van tanulsága. Jegyezd meg, és válj erősebbé! Ha az élet földre sújt téged, gondoskodj róla, hogy a térdedre döntsön. Így imádkozz: Uram segíts, hogy ezeket a nehézségeket az érettséghez és a jellemhez vezető lépcsőfoknak tekintsem. Adj nekem türelmet, hogy kivárjam, amíg Te nyitod ki az ajtót, mivel az igazi előrelépés Tőled származik. Segíts nekem emlékezni, hogy egy célból lettem megáldva; hogy áldás legyek mások számára. Ámen.«

Elmosolyodtam, itt a „holtidőben”. Honnan tudta Isten, hogy ezen a napon nekem erre lesz szükségem, ráadásul nem is az aktuális hónapot, napot olvastam. Összefagyott kézzel kinyitottam valahol a „Mai Ige „áhítatot, a fentiek álltak benne. Hát persze, hogy tudta, hiszen a világmindenség URa, aki tudta, hogy szükségem van a fejlődésre, az erősödésre… És csak csodálni tudom az én URamat, hogy annyira kegyelmes hozzám, hogy megerősít, gondja van rám, hogyha már a nehézségek földre sújtanak, akkor ne hasaljak el, hanem a térdeimen végezzem.

Majd visszamentünk az autóhoz, megjöttek a helyszínelők, elvégezték a dolgukat, és azt mondták, haza lehet vontatni az autót, mert biztosan nem indul el, hiszen már kb. 6-7 órája van rajta az ’állandó gyújtás’ (kikötötték, vagy hogy mondják). Beültem az eltörött, elfekvő ülésre és elsőre indult az autó, hazamentem vele.

De itt még nincs vége a történetnek, mert Isten nem végzett fél munkát! Az eset után 3 nappal egészségügyi sétára indultam. Miután ezt a dolgot nagyon nehezen, illetve nem tudtam kiverni a fejemből, arra gondoltam; lakik pár utcával arrébb egy taxis, megnézem, hátha itthon van a kocsija, megkérdezem, nem ő volt-e a bejelentő, egy köszönettel azért tartozom neki is, ha így van. Közben magot rágtam, a héját csak nem dobom el az úton, inkább az útfélre. (!?) Bedobtam egy bokros részre. Mit gondolsz, mibe koppantak meg a héjak? – A kocsimból elvitt dobozban! Megmeredtem, megdörzsöltem a szemem, azt hittem csak képzelődöm, mert ez töltötte ki a gondolatom. Nem mertem hozzányúlni, hátha felébredek, és más a valóság. De jól láttam. A dobozba minden, ami hiányzott a kocsiból (iratok, kormányvédő, üléspárna, egyéb) berakva, és az autószőnyeggel gondosan letakarva. Hazatelefonáltam a férjemnek, jöjjön és segítsen hazavinni a találmányt. Csodák-csodája, hogy az elmúlt napok esőzései ellenére minden száraz volt a dobozban, Hát persze, hiszen a Mindenható Isten az esőnek is az ura, és minden maradék nélkül megvan!

Ugye, nem végez Isten félmunkát?!

Aztán megint eltelt pár nap, javításra készültem vinni az autót. Előtte azért illenék nagyjából kitakarítani – gondoltam. Ahogy vakartam le az odaragadt, száradt sarat az ülésekről és mindenhonnan, ez fakadt ki belőlem: „URam, én eddig nem akartam tudni, hogy kik bitorolták ezt az autót, de most kifejezetten szeretném, ha megismerhetném őket, hiszen azt gondolom – ha mélyen is – mégis csak van bennük valami jó érzés és ezt el is mondanám nekik.

Tegnapelőtt megjött a lezáró határozat, hogy megszüntetik az eljárást, mert ismeretlen a tettes. Persze az jutott eszembe, hogy emberek előtt igen, de nem úgy Isten előtt, aki mindent tud és lát. Ha teheted, kérlek imádkozz az „ismeretlenekért”! mert: „Ti rosszat terveztetek, de Isten terve jóra fordította azt…” (I.Mózes 50:20.)

Horváthné Márta

Lakásvadászat

A párommal, Árpival több, mint 1 éve házasodtunk össze, azóta kisebb-nagyobb hullámokban keressük első fészkünket.

Amikor neki kezdtünk, még az sem volt tisztázott, hogy hol szeretnénk, mekkorát és mennyit tudnánk rászánni. Persze, mondhatjuk, hogy így nehéz megtalálni az „igazit”.

Nekünk elég sok idő kellett ahhoz, hogy felmérjük a helyzetünket, és ne nyújtózkodjunk tovább, mint a takarónk ér. Az első alkalommal, amikor komolyan elszántuk magunkat, hogy megtaláljuk álmaink lakását, a keresgéléssel párhuzamosan heteket töltöttünk azzal is, hogy minden banktól bekérjük a lehető „legjobb” hitellehetőségeket. Na, ezen a ponton, mikor már papírhalmok alatt elemeztük az anyagi helyzetünket, egyhangúlag megszavaztuk, hogy ezt legjobb lenne elkerülni, ugyanis az általunk gondoltnál lényegesebben rosszabb konstrukciókat ajánlottak. Így aztán a lakásméret, legalábbis a maximális méret nagyjából tisztázódott.

Azóta megismertem a 11. és a 22. kerület összes eladó lakás kínálatát, ami méretben vagy árban megfelelt az elképzeléseinknek. Itt a probléma a VAGY volt, hiszen, amit önerőből ki tudtunk volna fizetni, az ici-pici volt, ami méretben megfelelőnek tűnt, az megfizethetetlen volt számunkra.

Bíztam abban, hogy Isten kirendel nekünk egy fészket, ami a „lehetőségeinkből” fedezhető, de a hónapok során egyre nehezebb volt töretlen lelkesedéssel és kitartással keresni úgy, hogy legtöbbször kevésnek bizonyult a megtakarított pénzünk.

Tavaly karácsony-szilveszter környékén kicsit több időnk jutott egymásra Árpival, így átbeszélhettük töviről hegyire a lakáskérdést, eddig ugyanis sokszor éreztem úgy, hogy egyedül evezek a csónakunkban. (Mivel a párom nem látott reális lehetőséget a vásárlásra, nem volt túl aktív résztvevője a keresgélésnek.) Hála Istennek sikerült egységet kovácsolni a kettősünkből, mára ő is cselekszik, támogat, arról nem is beszélve, hogy Isten azóta még látványosabban munkálkodik értünk.

A  lakásnézések  során  sok  mindenkit  használt  arra,  hogy  számunkra információkat  juttasson.  Például  a  11.  kerületben,  Albertfalván  van  egy rész,  ami  hasonlít  egy  kis  „aprajafalvára”,  nagyon  hangulatos  környék,  kicsi  házakkal  és  előkertekkel.  Árpival  elmentünk  arra  sétálni  és  szórólapokat  ragasztgattunk,  hogy  ezen  a  környéken  szeretnénk  vásárolni.  Beszélgettünk  minden  környékbelivel,  arra  járóval,  amiből  kiderült,  hogy  eladó nincs,  de,  nem  is  nagyon  ajánlják,  mivel  szinte  az  összes  vizesedik.  Ebből én csak annyi konklúziót vontam le, hogy körültekintőbben kell majd választani, és tavasszal terveztem egy újabb szórólapozást. Téves következtetést vontam le…, nem telt bele 2 hónap és egy lakásnézés során az eladó mesélte, hogy nekik is rossz tapasztalataik voltak azokkal a kisházakkal, valamint az ingatlanos is szeretett volna lebeszélni minket. Egy ingatlanközvetítő???? A legtöbbjük sajnos elsősorban eladni szeretne, mindegy, hogy milyet… Tehát leírtuk „aprajafalvát”.

Az elmúlt hetekben már másodszor láttunk egy lakást, amiről én nagyon remélem, hogy az „igazi” lesz. A második, ami mindkettőnk tetszését elnyerte, és első, amire mindkettőnk szülei is áldásukat adták. Ez nekünk nagyon sokat jelent, mert bár elsősorban nekünk kell, hogy tessen, mivel mi fogunk ott lakni, mégis megnyugtatóbb, hogy a tapasztaltabbak is látnak benne fantáziát, ugyanis jócskán fel kell újítani.

Nagyon szeretek tervezni, így mondhatni, hogy a felújítási elképzeléseim már megszülettek. Mondjuk ez minden potenciális lakás esetén megtörtént, remélem ezúttal kivitelezésre is lesz lehetőség.

Köszönjük az imákat! Úgy érzem, hogy Isten meghallgatta Őket, és kérek mindenkit, hogy ne hagyjon fel vele, még ugyanis bármi történhet, hiszen nincs a nevünkön a lakás.

Babus Barbara

Hihetetlenül értékes idő

Tanítványság tanfolyam gyakorlójaként, részem lehet: bibliatanulmányozásban, igevers tanulásban, közösség gyakorlásában, megoszthatjuk egymás terheit, és tanít arra is, hogy az Úrtól kapott megtapasztalást és az ő igéjét hogyan tegyem bizonysággá  az olyan emberek számára, akik még nem ismerték meg az ő kegyelmét.

Nemrég kaptunk egy feladatot a tanítványság tanfolyamon, hogy írjuk le azt, amire az elmúlt időszakban Isten tanított, illetve rámutatott az életünkben.

Azt hiszem, ami hosszú ideje végig kísért engem, azok a párkapcsolatokról szóló dolgok voltak, és a társ, akit majd Isten ad mellém. Egy olyan eltorzult világban növekszünk, amely egyre inkább a párkapcsolatok utáni vágyat próbálja felerősíteni bennünk fiatalokban, és nincs ez másképpen a keresztényekkel sem. Mint minden velem egy idős fiatal, én is elgondolkodtam rajta, hogy vajon mikor jön el az az idő, amikor megismerem a társamat, és vajon Isten tényleg a hozzám legjobban illő embert adja-e majd? Elég sokáig foglalkoztatott ez a dolog, talán jobban is, mint kellett volna. Megtérésem előtt, 14–15 éves tiniként kezdett ezekre a dolgokra orientálódni a figyelmem, amit igazán a média és a körülöttem élő világi barátok erősítettek fel. A 2 Timótheus 4:12 ezt mondja: „Senki meg ne vessen ifjú korod miatt, hanem légy példája a hívőknek beszédben, magaviseletben, szeretetben, hitben, tisztaságban.” Hangzott el az ifjú szolgák felelősségéről szóló vasárnap délelőtti Istentiszteleten, ami egy kitűnő válasz volt arra, hogy hogyan kellett volna meglátni akkor a dolgokat.

Kicsit később, megtért keresztényként a meglátásom már javult, de még mindig nem volt az igazi. Próbáltam igazán Istent helyezni az életem középpontjába, és lassan már olyan görcsösen koncentráltam arra, hogy az ő akaratát teljesítsem az életem ezen területén is, hogy észre sem vettem, és a saját meglátásom került előtérbe. Nem is olyan egyszerű ez az Istennek való engedelmesség.

Elolvastam egy nagyon jó keresztény könyvet Joshua Harristől, amely ráébresztett többek között arra is, hogy ez az idő, amíg fiatal vagyok, egy hihetetlenül értékes idő: Isten nem akarja, hogy haszontalanul töltsem. Rámutatott arra, hogy ez egy olyan időszak, amikor minden figyelmemet rá szentelhetem. A vele való kapcsolat megerősítésére fordíthatom anélkül, hogy ez alatt az idő alatt bárki is, vagy bármiféle kapcsolat is elvonná a figyelmem őróla.

Békességet adott az Úr, hogy az életem más területein is fokozatosan kiépítette a teljes bizalmamat őbenne.

Legyen ez egy egész apró, vagy nagy problémám, fordulhatok hozzá imádságban, és ő nem hagy magamra, nem fordul el tőlem.

Máté 21:22 („És mindazt, amit imádságban, hittel kértek, megkapjátok.”)

Elekes Noémi

Megértett igék

Tanítványság-tanfolyamosoknak tettem fel a kérdést: Volt-e olyan ige mostanában, amely nagyon meghatározó volt. Néhány választ szeretnék megosztani a Bétel olvasóival is.

„Ha megmaradtok énbennem, és beszédeim megmaradnak tibennetek, akkor bármit akartok, kérjétek, és megadatik nektek.” János 15:7.

Azért választottam ezt az igeverset, mert nagy ígéretet tartogat magában, azt írja „bármit akartok, kérjétek, és megadatik nektek”. Ezt az ígéretet úgy tudom elnyerni, ha oda figyelek Isten Igéjére és megtartom őket. Az életben vannak időszakok, amikor nehéz a Szentírásra figyelni és megtartani, de ekkor jut eszünkbe, mit is rejt valójában ez a vers. Nehézségek bármikor akadhatnak, de ha Istenre figyelünk a próbák után megkapjuk jutalmunkat.

Az ige megmaradást én nem csak arra értem, hogy fontosabb részek eszünkbe jutnak, hanem arra is, hogy a vasárnap délelőtti Istentisztelet is megmarad a fejünkben, mert ha nem tudunk figyelni az igére nincs értelme elmenni. Tehát ha megmaradunk őbenne, akkor ő teljesíti a kéréseinket.

Sherylin

Ami engem mostanában leginkább foglalkoztat, az sokkal inkább egy gondolatkör köré csoportosul és nem egy Ige köré.

Leginkább ebben az Igében tudnám összefoglalni: „A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”

(Mt 5:15–16.)

Mostanában több igehirdetésben is visszaköszönt ez a dolog, amiket hallgattam a gyülekezetben vagy az interneten. „Parkolópályán van-e” a keresztyén életem, tapasztalom-e az evangélium igazságát, megélem-e a mindennapjaimban.

Ha egyértelműen nemmel válaszolnék, úgy gondolom, az nem lenne igaz – különösen amióta elkezdtem ezért imádkozni. De emlékszem arra az időre, amikor elindultam ezen az úton, és elkezdtem „kipróbálni” az Ige igazságait egy-egy döntéshelyzetben. Azt éltem meg, hogy az Úr elővette az életem dolgait, egyiket a másik után, mint ahogy a tananyagban halad előre egy kisdiák. Ha egy dolgot megtanultam, akkor vettük a következőt. És aztán történt valami évekkel ezelőtt, ami mélyen megrendített, és a legalapvetőbb értékeimet is meg akarta kérdőjelezni bennem, és ettől kezdve a korábbi tanulási folyamat mintha megváltozott volna. Ez persze egy nehéz „feladat” volt, amelyre minden erőmet összpontosítanom kellett. Mégis úgy gondolom, hogy valami alapvetően változott meg. „Fölkavart forrás és romlott vizű kút: olyan az igaz, ha a bűnös előtt meginog”. Amikor elkezdtem valakiért imádkozni, hogy tapasztalja meg a dolgaiban, munkájában, kapcsolataiban az Úr jelenlétét, hogy megérthesse az imádságaira kapott válaszokat – egyszóval legyenek megtapasztalásai, akkor az imádságom önmagammal is szembe állított, önmagamat is meg kellett vizsgálnom…

Évek óta élek keresztyénként, és a családom már megszokta, imádkozom értük, de beszélni nem tudok (vagy nem merek?) …és ugyanez igaz a munkatársaimra is. Magam számára is szükségem van arra, hogy döntéshelyzetekben elém jöjjenek az Igék és meg tudjam élni, de azokért, is akik látják az életemet, mégsem jutott el hozzájuk az evangélium.

Tünde

Az utóbbi időben a Máté evangéliuma 22. rész volt az az ige, aminek nagy jelentőséget tulajdonítottam, habár sokszor hallottam, de most értettem meg végre a jelentőségét.

Egy nehéz ige, nem egyszerű megérteni, de könnyen lehet rajta átsiklani. Jézus egyetlen példázatban nagyon sok mindent elmond, de én most csak egy részletre térek ki. Jézus megadja mindenkinek a lehetőséget az üdvösségre, és nem elég csak meghívottnak lenni, sőt az sem elég, ha a meghívásnak eleget teszünk, ennél sokkal több kell… egy ünneplő ruha… mindhárom feltételnek meg kell felelni. Az első az adott, a második feltételért is néha meg kell küzdeni, és a harmadik feltétel az, amit csak az Úr Jézus kegyelmével lehet elérni, mert az embernek egyedül esélye sincs rá.

Mikor gyerek voltam, annyira könnyűnek tűnt a keresztény élet, de csak most tapasztalom, hogy minden pillanatban mennyire oda kell figyelni az élet legapróbb mozzanatára is. Mindennap felvenni a keresztet és követni Jézust, menni előre akkor is, ha mindenkiben és mindenben csalódunk. Mindennap megkérdezni megvan-e a fehér ruhám?  Én  naponta szeretném azt válaszolni, hogy igen megvan Isten kegyelméből és mérhetetlen szeretetéből.

Klaudia


Az a kérdés is elhangzott: Hogyan tapasztalták meg személyes életükben azt, hogy a „teljes írás Istentől ihletett, hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített”…

A tanításra tudok egy konkrét példát: úgy 2-3 évvel ezelőtt az Élet Szava tóalmási nyári táborában nyaraltam, és a barakkban nem volt mindenki keresztény. A lényeg az, hogy az egyik világi fiú nagyon ellenállt a tanácsadók szavainak, és mindennek az ellentétét tette, persze senki sem szerette, és mindenki piszkálta és csúfolta, egyszóval kinézték a barakkból. Én sem tettem másképp, míg az egyik Istentiszteleten (egész héten a Jakab levelével foglalkoztunk) arról volt szó, hogy ne legyünk személyválogatók. Attól fogva már nem bántam úgy azzal a fiúval, hanem igyekeztem szeretettel fordulni ahhoz a fiúhoz. Egyébként ezen a héten kedveltem meg Jakab levelét, mivel több tanítást is kaptam ezen a héten. A feddésre is biztos tudnék konkrét példát mondani, de momentán egy se jut eszembe, és nem szeretnék abba a hiába esni, hogy esetleg a történet eltérne a valóságtól.

Talán amit a tanításhoz írtam, abban az esetben mind a négy: a tanítás, a feddés, a megjobbítás és az igazságban való nevelés is benne van. Mert az Úr megfeddett azért, hogy nem az Ő akaratát tettem, megjobbított azzal, hogy megértette velem az Ő akaratát, igazságban nevelt, mert az Ő szeretetét adta nekem, hogy ezután szeretettel tudjak fordulni, nemcsak ahhoz a fiúhoz, hanem az egész barakkhoz (egyébként a barakkban az egyik legidősebb fiú én voltam, és talán ezzel jó példát tudtam mutatni a többieknek). A tanításhoz tudok még példát, ugyanebben a táborban ugyanakkor azt a tanítást is kaptam (szintén a Jakab leveléből), hogy ügyeljek arra, mit mondok, mert nagy fegyver a nyelv, és bizony adódtak alkalmak, amikor nem tudtam türtőztetni magam, de a Isten megtanított arra, hogy a számat ne hagyja el bomlasztó beszéd. Azon a nyáron sokat tanultam és ezért nagyon hálás vagyok az Úrnak.

Szavari Ferenc

Emlékképek

„Énekeljetek új éneket az Úrnak…” (96. zsoltár)

Az éneklés Isten dicséretének különös, lélekemelő kifejezése, akár énekelünk, vagy hallgatjuk mások éneklését. Természetesen akkor, ha szép tiszta hangon szól, hát ha még hangszerkísérettel.

„A kitelepítés után a (budafoki) gyülekezetben nagyon kevesen maradtunk. Két fiatal leány, Konrád Teri és Molnár Ida, a kis gyülekezet örömére megtanult harmóniumozni. Országunk baptistái és sokak által nagyra becsült Beharka Pál testvér fiatal lelkesedéssel, fáradhatatlanul járt ki Budafokra, tanította Terikét és Idát, akik már harmóniumkísérettel nagyon szépen énekeltek duettet, Terike szoprán, Ida alt szólamban. Mi, gyerekek, ámulattal hallgattuk őket. A két nagylány pedig bennünket énekeltettek (Magdi, Rózsi, Curi, Márti), a kistestvéreink pedig a tőlünk hallott énekeket próbálgatták több-kevesebb sikerrel. Édesapánk Istent dicsőítő hangszere a hegedű volt, szinte már kicsiny korban elraktároztuk az énekek dallamát.

Később egy testvérpáros jött Karcagról Budafokra – Harangozó Mihály és Pali – ők vezették a bibliakört sok-sok énekléssel. Ezek még ma is ismert kis gyermekénekek, mint például:

– A pataknál oly jól érzem magamat

– A legjobb hű barát Jézus enyém

– Sok picinyke vízcsepp tengert is betölt

– Mint kis mécs, a hitem ég

– Sorakozni jöjjetek kicsi katonák

– De szeretnék szálló madár lenni

– Hogy Jézus juha vagyok (ezt az éneket Márti húgom 4 évesen nagyon kedvesen énekelte. A szomszédok sokszor kérték „énekeld Márti a „Jézus juhát”, amiért süteménnyel jutalmazták.)

– Itt van újra a karácsony ünnepe

– De szépen cseng nékünk a mennyei hír

– Csilingelő harangocskák

– Ott künn egy jászolban.

Nagyon mozgalmas volt az életünk. Édesapánk gyakran fogta a hegedűjét, két-három nagyobbacska lányát, és mentünk ismerősökhöz, ahol énekeltünk, és ő elmondta, hogy Kinek és miért éneklünk. Így hívogatott a gyülekezetbe.

Édesapánk főnöke nagyon büszke, „kemény nyakú” ember volt. A felesége rákos betegségben sokat szenvedett. Apukánk megkérdezte, hogy tehetne-e látogatást. A hegedűt, Magdit és engem vitt el hozzájuk. Amikor beléptünk a helyiségbe, ahol a néni feküdt, jajgatást és nyögést hallottunk. Apukánk beszélt néhány szót, de a jajgatás elnyomta a szavakat. Majd elkezdett hangosan imádkozni, és ez alatt a néni elhallgatott, és még énekeltünk is. Sajnos a bácsi nem tért meg, de megenyhült. (Ezeket a helyzeteket nem lehet, és nem is akarom elfelejteni.)

Hajdúböszörményből Nagytéténybe költözött egy idős bácsi, Székelyhidi Lajos, két lányával, Hajnalkával és Erzsikével. Hajnalka kb. 24 éves lehetett. Agydaganattal műtötték, és sajnos meghalt. Erzsike már kb. 40 éves volt. A bácsi, hogy ne kelljen kétszer Budafokra jönni (főleg a lépcsők miatt) nálunk ebédelt vasárnaponként. Nagyon kedves, intelligens idős ember volt, s nagyon tisztán magyarázta az igét. Ezt a bácsit nagyon kedveltük, sok mulatságos történetet mesélt nekünk a falujában történtekről és az ő gyermekkoráról. A jelenléte áldás volt.

Tamás öcsém, amikor 3 éves volt, én 15 voltam, együtt énekelt velünk, nagyobbakkal boldogan és nagyon hangosan, hogy: „Mint kis mécs a hitem ég, soha el ne aludjék… béka alá nem teszem (béka = véka), Jézus nékem mindenem.” Mi nagyobbak meg fulladoztunk.

Amiket leírtam, csak az 50-es évek végéig volt. Azután jöttek sorban a családok: Puskásék, Nagyék, Goronék stb. Ez már egy új fejezet a gyülekezetben, mint ahogyan a kitelepítés előtt is egészen más volt. Isten különös kegyelme, hogy a megfogyatkozott létszámú kis gyülekezetet megtartotta. Hiszem, hogy az alapító elődeink sok szenvedése és imái is ott sorakoztak az Úr előtt, és Istennek gondja van az ő népére! Legyen áldott örökre!

Körmendiné, Rózsika