Céljaink, terveink Isten tervező asztalán születnek?

„Simon Péter így szólt hozzájuk: ,Elmegyek halászni.’ Ők erre ezt mondták: ,Mi is elmegyünk veled.’ Elindultak és beszálltak a hajóba, de azon az éjszakán semmit sem fogtak.”

Jn. 21:3–4

Péter több éve járt már együtt Jézussal, de Jézus keresztre feszítése, majd feltámadása alapvetően változtatta meg az életét. Nem lát, nem keres új célt, nem tervez, nem egyeztet senkivel: úgy gondolja a legjobb döntés visszatérni a korábbi életéhez. Egyedül dönt, és már cselekszik is. Láthatjuk, meg is van az „eredménye”.

Földi életünk elsődleges célja legyen Isten dicsőítése, és evangéliumának hirdetése, ezáltal mások megtérésre, üdvösségre vezetése. Ugyanakkor földi életünk során számos kisebb, nagyobb célt tűzünk ki magunk elé és hosszabb, rövidebb távú terveket készítünk ezek eléréséhez. Gondolhatunk házastárs-, gyülekezet-, vagy iskolaválasztásra, de akár valamilyen végzettség elérésére, vagy munkahely megszerzésére is. Családi életünkben, emberi kapcsolatainkban is számos lelki, vagy nagyon is anyagi döntést kell meghoznunk, amelyek alapvetően befolyásolhatják a saját és gyakran a körülöttünk élők életét, jövőjét. Biztos sokan egyetértenek velem, hogy például egy építkezés elkezdése, autó megvásárlása, egy költözés eldöntése legtöbbször nem egyszerű.

Több mint 10 éve mérnökként dolgozva, azt tapasztalom, hogy az utóbbi években egy munka elvállalásánál egyre homályosabbak a megrendelői, kivitelezői célok, és egyre kevesebb idő, tudás és sokszor sajnos kevesebb igény van a „profi” tervezésre. A „csapjuk össze, adjuk be, nem kell komolyan venni, majd csak lesz valahogy” idejét éljük. Felületes, összecsapott tervezés, hívő életünkben ne jelenjen meg.

Mennyire tudjuk a célokat, terveket Istennel egyeztetni? Ha nem egyeztettünk vele, akkor jogosan kérjük számon tőle a segítségét annyiszor? Miért várjuk mégis tőle, hogy ezek eléréséhez erőt, bölcsességet, kitartást adjon? Miért fogadjuk el nehezen, miért vádoljuk őt olyan könnyen olyankor, ha akadályok kerülnek elénk? Nem lenne bölcsebb már a tervezéskor egyeztetni vele?

A hitetlen ember gyakran vádolja utólag Istent ezekkel a szavakkal: „Ha létezne, nem történhetett volna ez meg velem!”. „Hogyan engedhette ezt meg?” Mindeközben elfelejtkezik arról, hogy már az induláskor, a tervezéskor egyeztetnie kellett volna ahhoz, hogy ezek a szavak ne csengjenek hamisan. Hívő emberként nem kellene, hogy különbözzünk ettől a szemlélettől?

Ha tudjuk, hogy céljaink Istennel egyeztetve születtek, erre hitbeli meggyőződéssel rá is állunk, akkor biztosak lehetünk abban, hogy azok elérése során született döntéseink Isten szerintiek lesznek, és teljes megnyugvással tudjuk fogadni az Ő akaratát is életünkben.

Ha elértünk valahova, visszanézve az Istennel indulásra, a közös tervezésre, könnyebben megóvhatjuk magunkat a lelki felfuvalkodottságtól, gőgtől. Hálaadásunk, dicséretünk is ilyenkor lehet szívből jövő, igaz és örömteli.

Imában adjunk hálát mindazért, amit Istennel közösen tervezve elérhettünk, megkaphattunk.

Adjunk hálát – bármily nehéz is – azért, amit bár szerettünk volna elérni, megkapni, mégsem teljesült.

Köszönjük meg, ha hitben megerősödve, Isten akarataként tudtuk elfogadni nemleges válaszát.

Vizsgáljuk meg életünket, hogy mostani céljaink kitűzésekor mennyire egyeztetünk vele? Mennyire vagyunk „profik” a közös tervezésben?

Ifj. H Kovács Gábor

 

 

Szabadulás

Vannak bizonyos élethelyzetek, amik kizökkentenek a mindennapokból, megállásra, elgondolkozásra, mérlegelésre kényszerítenek. Lehet ez egy baleset, vagy a munkahelyünk elvesztése, esetleg egy nehéz anyagi helyzet, vagy bármilyen más krízis. Isten ajándékai ezek – bár ezt gyakran csak utólag vesszük észre.

Egy hónappal ezelőtt, az egyik este azt éreztem, hogy nem tudok ráállni a lábamra. Másnap kiderült, hogy valami trombózis-szerű dolgot kaptam. Nem a mélyvénásat, hanem egy fokkal enyhébb verziót. Ez viszonylag nagy fájdalommal és sok kényszer pihenővel járt. Eléggé megijedtem, mert nagyon váratlanul ért a dolog. Egy törést talán jobban viseltem volna, mert azt lehet tudni, hogy mitől van és nagyjából meddig tart. De ez a váratlan és ismeretlen helyzet elég nehéz volt.

Néhány napnak el kellett telnie, mire azon kezdtem gondolkodni, hogy valami oka csak van ennek a betegségnek. Gyanítottam, hogy Isten nem véletlenül engedte ezt meg, és azt is sejtettem, hogy valamit üzenni akar.

Elég pontosan éreztem, hogy mi az, amiről beszélni akar velem, de én nagyon nem akartam ezt a beszélgetést. Kerültem a csendet, regényeket olvastam, filmeket néztem, csak hogy ne kelljen a gondolataimmal és Istennel lennem.

Volt egy szenvedély az életemben, ami bár önmagában eredetileg nem volt káros, mégis azzá vált. Ez egy számítógépes játék volt, ami nagyon sok időmet elrabolta. Egy ideje már tudtam, hogy ez több, mint puszta szórakozás, vagy szabadidős foglalkozás, és azt is éreztem többször is, hogy Istennek ez nem tetszik, de én nem akartam ezt feladni.

Jó-jó, lehet, hogy kicsit sok időt töltök vele, de akkor majd visszafogom. Próbálkoztam is, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem működik. Fel kellett ismernem, hogy ez egy bálvány lett az életemben. Olyan dolog, ami szinte uralkodik rajtam, az időbeosztásomon.

Isten az egész betegségemet azért adta, hogy ezt a dolgot tisztába tegye nálam. Egyrészt meg kellett értenem, hogy ez a dolog egy bálvány. Hát… ez nem megy könnyen. Valószínűleg semmilyen bálványnál sem megy könnyen. Hát miért rossz ez? Mások sokkal rosszabb dolgokkal töltik az idejüket. Ennyit igazán megérdemlek. Ez csak nem bűn! Hát, magyarázat az van bőven. Szeretünk hárítani, terelni. De olyan kegyelmes az Isten, hogy szól, hogy nem hagyja annyiban. Ő igazi kapcsolatot akar velünk, és ez csak akkor működik, ha kizárólagos. Ebbe nem fér bele egy bálvány.

Amikor megértettem, hogy ez a dolog valóban bálvány, már azt is sejtettem, hogy mit kell ezzel tenni. Hát… ez se könnyű. A bálványt nem lehet csak úgy félretenni. Nem lehet azt mondani, hogy majd egy kicsivel kevesebb időt, pénzt, energiát szánok rá, és akkor mindjárt rendben is vagyunk. A bálvánnyal egy dolgot lehet tenni: el kell égetni. A félmegoldás nem segít a helyzeten. Na, ezt volt talán a legnehezebb meglépnem.

Azt azonban megértettem, hogy választanom kell: vagy szeretnék igazi, tartalmas kapcsolatot Istennel, vagy ragaszkodok az én kis bálványomhoz, és akkor lesz egy felszínes, üres, képmutató hívő életem.

Azt tudtam, hogyha az ember valamilyen dologban megérti, hogy Isten mit kér tőle, de mégsem teszi azt, akkor annak nagyon súlyos következményei vannak.

Az Úr adott erőt, és sikerült engedelmeskedni. Elégettem a bálványt. Isten adott szabadulást és ez óriási dolog!

Tudom, hogy a harcnak nincs vége. Az ellenség próbál különböző dolgokat becsempészni az életünkbe, ami aztán bálvánnyá válhat és elválaszthat Istentől. Ha valamivel sikerül leszámolni, akkor majd próbálkozik mással.

De Isten velünk van! Neki fontos ez a kapcsolat, és ha nekünk is az, akkor Ő rá fog mutatni ezekre a dolgokra, és megtisztít tőlük.

Nem szeretjük a nehézségeket, a krízis helyzeteket, a betegségeket. Pedig Isten ajándékai ezek! Ezeken keresztül tisztogatja a gyermekeit.

Persze, jó lenne, ha megúszhatnánk ezeket az élethelyzeteket, de sokszor ez kell ahhoz, hogy végre meghalljuk Isten hangját. Valami váratlan dolog ért? Maradj csöndben és keresd Istent… beszélni akar veled!

Szegedi Balázs

Hittel, bizodalommal

Kónya Attila testvérünk egy munkahelyi balesetben gerinctörést szenvedett. A súlyos és sok órás műtét után az intenzív osztályról kikerülve magnóba mondta köszöntését…

Kedves Gyülekezet!

Hálát adok Istennek, hogy megmaradt az életem. Egy véletlen következtében egy tragikus baleseten mentem át, de a jó Isten megoltalmazott, megtartotta az életemet és a nehézségek pillanataiban is adott erőt arra, hogy összeszedjem magam, rá tekintsek. Megerősített.

Nem vesztettem el a bizalmamat, a hitemet, az akaratomat és a lelki erőmet az ő segítségével.

Hiszem, hogy ő formál, alakít és csodát fog művelni!

Megköszönöm a gyülekezetnek azt a mellém állást, amit tanúsítanak, amit érzek – nemcsak hallok, hanem érzek! –, hogy szüntelenül imában hordoznak. Áldja meg a Jó Atya az egész gyülekezetet és erősítse, bátorítsa és adjon új életeket, hogy tudjunk egymás mellett állni az Ő dicsőségére!

Én csak hálával köszönöm mindazt, ami velem történt és azzal a hittel, bizodalommal köszöntöm a gyülekezetet, hogy a lépcsőn még fölmegyek, és együtt dicsőíthetjük, magasztalhatjuk a mi Urunkat. Én is imádkozom a testvérekért!

Kónya Attila

 

Miért is vagyok én hálás (minden nap)?

Nagyon sok mindent fel lehetne ide sorolni, ha az ember kicsit átgondolja akár csak az elmúlt rövid időt. Lehetne beszélni az egészségünkről, arról, hogy van mit ennünk, innunk. Van hol laknunk, és ott télen is meleg van… Ezen kívül hálásak vagyunk, hogy vannak barátaink, vannak olyan emberek, akikkel hasonló a gondolkozásunk, azonos a hitünk. És mindezek után még egy sor dolgot lehetne elmondani (nagy hálával szívünkben), aminek a nagy része azt tartalmazná, hogy az élő Isten hogyan gondoskodik rólunk naponta. Hogyan áldja meg családunkat. Mert sajnos a mai világba tekintve egyáltalán nem természetes, úgy is lehetne mondani, hogy nem az emberi természet része az, ha egy családban szeretet van. Ha a gyermek megbízik szüleiben és ez oda-vissza igaz. Nagyon büszke vagyok a gyermekeimre, illetve a családomra, és nem azért, mert ők valamiben is szuperebbek lennének másoknál, hanem azért, mert őszintén szeretjük egymást. És ez nem a mi érdemünk. Nem lehet az, hiszen az emberi természet alapjaiban nem tud szeretni, csak érdekből. Isten szeretetét megkapva tudunk igazán szeretni.

Egyik nap pihenés közben gondolataimban elkalandozva egy dal szövege jutott eszembe. Nem tudom felidézni a dalt, de a gondolatsor a következő volt benne: Isten kegyelmében van az életünk. Amikor erre gondolok, egyre jobban hálás vagyok ezért. Nem kell tettekkel hőssé válnom, nem kell különleges teljesítményeket elérnem, sőt még külön vizsgát sem kell tennem azért, hogy a kegyelemben részesüljek. Azért, hogy a Mindenség Ura nem csak hogy „szóba álljon” velem, hanem a lelki Édesatyámmá váljon, akihez mindig őszintén mehetek.

Egyszerűen elegendő őszintén elmondani és letenni a problémákat, bűnöket. Sokszor épp ez a hihetetlen, hogy ilyen egyszerű. Mert amint ezt megtesszük, biztosak lehetünk benne, érkezni fog a válasz. Lehet, hogy nem a helyzetem fog megváltozni, hanem a látásom, gondolkodásom, de a megoldás ott lesz. Ezért, ezt meglátva és megértve lehetek hálás Istennek.

Ecsedi Gábor

Segített, hogy békességet nyerjek!

Balogh Lívia vagyok, nyolc éve vagyunk házasok a férjemmel, és hét éve szeretnénk babát. Nagyon sok mindent megtettünk azért, hogy legyen babánk.

Először azért nem lehetett, mert nekem van egy jó indulatú agydaganatom, amit ugyan kezeltek, de azt mondták, hogy soha nem fog meggyógyulni, olyan a szervezetem.

Ez is egy nehézség volt, hogy beteg vagyok, gyógyszeres kezelésen veszek részt, és ez a gyerekáldás is azért nehezebb. De nem zárkóztak el az orvosok, mert próbálkozhattunk mesterséges megtermékenyítéssel. Mi így is tettünk, de nem sikerült ezzel együtt sem. Másfél évvel ezelőtt úgy döntöttünk, hogy elkezdjük az örökbe fogadást, hogyha Isten ezt az utat szánta nekünk, akkor legyen így gyerekünk.

Ez az év nagyon jól kezdődött, ugyanis januárban megtudtam, hogy elmúlt az agydaganatom, meggyógyultam. Ami egy külön csoda volt, mert ebben már senki nem hitt.

De továbbra sem sikerültek ezek a beavatkozások. Júliusra olyan állapotra kerültem lelkileg, hogy nagyon haragudtam Istenre, hogy miért nem ad nekünk ajándékot, illetve, hogy miért velem történik ez, és hogy hogyan lesz gyerekünk.

Akkor imádkoztam azért, hogy július 31-ével legyen egy gyerek a lakásban. Teljesen mindegy, hogy hogyan, ha odateszik az ajtó elé, akkor beveszem, vagy teljesen mindegy csak legyen ott nálunk.

Elmentünk megint a mesterséges megtermékenyítésre, és az orvosok maguk bevallották, hogy elrontották ezt a hónapot, mert nem sikerült, és ne is várjak ettől semmit.

Akkor gondoltam, hogy felhívom az örökbefogadó osztályt, hátha Istennek ez a terve, ott pedig azt mondták, hogy a 256.-ak vagyunk. Úgyhogy nyugodtan elmehetünk nyaralni, mert nem fogunk sorra kerülni.

Amikor már indultunk nyaralni, a csomagok a kezünkbe voltak, akkor kaptunk egy telefont, hogy van egy bébi, akit el lehetne hozni.

Úgyhogy nem mentünk nyaralni, hanem bementünk a kórházba, megnéztük Leventét, aki akkor három hetes volt, és egy hét alatt haza tudtuk hozni úgy, hogy július 31-én kettő órakor már gyerek volt a lakásunkban.

Igazából nagyon hálás vagyok Istennek minden ajándékáért, azért is, hogy meggyógyított, meg azért is, hogy lehet egy babánk. De igazából azért is, mert segített, hogy a békességet így megtaláljam vele. Azaz tudom, hogy mennyire kegyelmes volt velem ez alatt az idő alatt is, ami nekem nehéz volt, mert amíg haragudtam rá, voltak rossz gondolataim, de Ő akkor is mennyire szeretett engem, és Ő akkor sem adott fel.

Hogy milyen érzés fogni a kis babámat? Így Isten csodája, tényleg! El sem tudom mondani, hogy mennyire jó, és hogy ez által is az Ő kegyelmét érzem, meg a szeretetét, és külön köszönet azért, hogy ez a kis baba olyan, amilyet szerettünk volna, amilyet elterveztünk. Megvalósítja a mi álmainkat, úgyhogy nagyon hálás vagyok ezért.

Abban az összefüggésben, hogy mennyire szeretem, hogy mit teszek meg érte, abban az összefüggésben semmiféleképpen nem jut eszembe, hogy nem az én gyermekem. Tehát ugyanúgy élünk, mintha őt én szültem volna. Az persze eszembe jut, hogy később a nevelése során hogyan mondjam el neki, hogy ő egy örökbefogadott gyerek, gyakorlatilag elhagyta valaki, és ezért lehet a mi gyerekünk…

De ha ez eszembe jut, olyan jó Istenre gondolni, hogy Ő is örökbefogadott minket. Ezt én is átéltem, és hiszem, hogy ezért nekünk is sikerülni fog megmutatni neki, hogy attól mi ugyanúgy szeretjük Őt, hogy örökbe fogadtuk, és hogy a mi gyerekünk Ő.

Ha tanácsot kellene adnom egy leendő anyukának, feleségnek, aki hasonló cipőben jár, mint én, először is azt javasolnám, döntse el az elején, hogy kitart Isten mellett, ez a legfontosabb.

Azt gondoltam, hogy bármi jön, ha meggyógyulok, ha nem, ha csak annyit tudok tenni, hogy csak felemelem a kezem Istenért, akkor én ezt meg fogom tenni, és elköteleztem magam.

Ez volt az első döntésem, hogy mindenféleképpen kitartok Isten mellett. A második pedig, hogy bármi is történik azt, az Ő dicsőségére fogom használni. Ezek nagyon sokat segítenek abban, hogy átmenjek ezeken az időszakokon.

Amikor Levente jövőjére gondolunk, egy kicsit más célok lebegnek előttem és a férjem előtt.

Az apja szerint igazán fontos, hogy jó focista legyen, nekem meg az, hogy szeretetben nőjön föl, hogy tudjuk úgy szeretni, ahogy Isten szeret minket. Mindig, kicsinek is, nagynak is közepesnek is, mindig.

Balogh Lívia

 

„A hit pedig… a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.”

„Hiszem, ha látom – mondják sokan. Valóban, még mi hívő emberek is szeretjük saját kezünkkel megfogni, saját szemünkkel látni Isten munkáját a hétköznapi és a nem hétköznapi dolgokban. Isten jól tudja ezt, nem hiába mondja:

„Érezzétek és lássátok, hogy jó az Úr.”

Mégis, gyakran kerülünk olyan helyzetbe, amikor leginkább hitünkre támaszkodhatunk és nem az érzékszerveinkre.

Aki 2007. július 24.-e táján találkozott volna velünk, egy gyermekét féltőn szerető – mondjuk ki aggódó – házaspárt látott volna. Kezünkben egy kopasz, sebhelyes fejű kisfiúval, akiből csövek lógtak ki. Amit azonban nem látott volna:

– Több száz, reszkető térden elmondott imát, melyet idős emberek, és egészen kicsiny gyermekek intéztek az Úrhoz Zentai Ádám életéért. Azért, hogy Istenünk bölcs, és legjobb akarata teljesedjen be.

– Nem látták volna Istenünk hatalmát, amint vezeti a sebész kezét, hogy minden maradandó károsodás nélkül tudja eltávolítani a daganatot.

– Nem látták volna az angyalokat, akik vigyáztak rá a kemo- és sugárterápia alatt.

Azóta két év telt el, és Isten meghallgatta könyörgéseinket.

Aki 2009 szeptemberében találkozik velünk, annak egy mosolygós, szőke, kékszemű vasgyúró integet, aki vidáman játszik a nővérével. Isten kegyelme ez.

Láttuk-e ezt két évvel ezelőtt? Nem. Hittük-e ezt? IGEN. Mert „az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van”.

Amikor ránéztek Ádámra a Gyülekezetben, Isten kézzel fogható munkáját látjátok a mi életünkben. Ugyanígy munkálkodik Ő a mindennapokban Bennetek, Veletek.

Hálával gondolunk arra, hogy milyen sokan mellettünk álltak imádságban a nehézségek idején. De még inkább hálára ad okot, hogy „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”. Nem csak a „Bibliai időkben” tudott segíteni, hanem ma, minden helyzetben, még a legkilátástalanabban is. Csak jönni kell Őhozzá nyitott szívvel.

Sok szeretettel: Zentai Móni és Csabi

 

Hálaadás?!?!

Amikor hálaadó napra készülünk, akkor előtte való napokban mindig végig gondoljuk az elmúlt egy évet! De biztos, hogy csak egy évre kell visszagondolnunk, és biztos, hogy csak egy évben egyszer? (Tisztelet a kivételnek.) Ilyenkor el szoktuk mondani: „Ezen az éven is túl vagyunk, volt mit enni, van hol dolgoznunk (?), vannak gyerekeink, akik szépek, okosak és szinte tökéletesek, ja és persze egészségesek! Ez utóbbi annyira természetes! Nem?? Nem!!!! Amikor valakiről megtudom, hogy babát várnak – pláne, ha közel áll hozzám – belém bújik a „kis ördög”, de jó lenne ismét nekünk is! Hát igen, azok a szép napok, a várandósság szép napjai (utólag), maga a szülés, amikor egyre erősebben és sűrűbben jönnek a fájások, ebből tudjuk, hogy egészen közel vagyunk ahhoz a pillanathoz, hogy megláthassuk azt a kis embert, akit 9 hónapig a szívem alatt hordtam, és minden rezdülését figyeltük! És végül megszületik az ép egészséges baba! Miért tűnik ez nekünk annyira magától értetődőnek? Nem tudom, de ezzel én is így vagyok. Az egészséget túl természetesnek vesszük, amíg van! Katánk 3 éves, és 3 évvel ezelőtt „csak” az orvos és a szülésznő éberségén múlt, hogy nem lett oxigénhiányos. Még poénkodtunk is az előző hónapokban, hogy 3. gyereknél, Szabit – még ha álmában felkeltik is – simán levezeti a szülést. Isten figyelmeztetett, hogy ez is az Ő kezében van, és talán nem is volt olyan vicces! (Még hogy otthonszülés!!!!)

A környezetemben egyre több – vagy csak egyre jobban rá áll a fülem – olyan babákról, gyerekekről hallok, akik pici koruk ellenére megjárták az egészségügy zeg-zugát, illetve életükért küzdenek!!! Amikor szívem legrejtettebb zugában el-elcsábulok egy 5. gyerek gondolatában, akkor szinte azonnal jön a válaszom (HITETLENÜL), hogy miért kockáztassak. (ÉN???) Hiszen van 4 egészséges gyerekem, miért kéne nekem végig aggódnom, hogy vajon az 5. is az lesz-e?

100 szónak is egy a vége! Amiért én nagyon hálás vagyok, hogy kaptunk Istentől egészséget! Illetve – már csak Kata példájából kiindulva is – hálás vagyok, hogy Istentől kaptunk jól felkészült, éber orvosokat, nővéreket, szülésznőket!

Még egy kiemelkedő hála okom – a sok többi közül: Eszter iskolás lett!!! Hálásak vagyunk Isten vezetéséért, ahogy végül kiválasztottuk az iskolát, és a tanító nénieinkért, akik felé picit fura, de tökéletes úton vezetett minket!

Ráczné Balogh Bea

 

Kismamák hála okai

Nagyon hálás vagyok Istennek, most elsősorban a gyermekeimért, mert azt az időszakot éljük, hogy még otthon vagyok a kisebbikkel. Tulajdonképpen ez köti le most a mindennapjaimat, hogy családomban szolgáljak a gyerekeim között, a háztartást vezessem. Sokszor nyűgnek érzi az ember a mindennapos takarítást, mosogatást, vagy főzést, de úgy érzem, hogy nagyon értékes idő, mert sokat tanulok a gyermekeimtől. Azáltal is sokat tanulok Istentől, ahogyan Ők reagálnak bizonyos helyzetekre, vagy amikor például imádkozunk, nagyon okos kérdéseket szoktak feltenni mostanában. Jó dolog, hogy most már a nagyobbik kisfiamnak is magyarázni kell ezeket a dolgokat, és engem is sokszor próbára tesz, hogy mennyire tudom, és mennyire ismerem az igét. Mennyire tudom nekik úgy elmondani, hogy Ők megértsék, és hogy Istenhez közelebb kerüljenek ez által.

Nagyon hálás vagyok azért, mert anya lehetek, mert feleség lehetek. Most nem olyan jó az anyagi helyzetünk, és mégis mindennap van mit ennünk, és van mit felvenni, és olyan jó dolog, hogy ezen keresztül is megtapasztalom nap mint nap azt, hogy hálát tudok ezért adni.

Annak ellenére, hogy tudjuk, nagyon be kell osztani azt, amink van, Isten mégis ellát bennünket. Szüleimtől is kapok segítséget, gyakorlatilag mindenben számíthatunk rájuk. Olyan jó, hogy sokszor ki sem mondjuk, hogy mit szeretnénk és meglepnek minket valamivel, mert tudják és látják a szükségeinket. A gyülekezettől is kapunk segítséget, így nem kell attól félnünk, hogy bajba kerülünk.

Most szeretnék újra dolgozni és ezért is imádkozom. Jó lenne olyan munkahelyet találni, ahol a gyerekek mellett beleférne az, hogy ne a családomtól vegyem el az időt, de mégis kapjak egy munkát, mert fontos, hogy dolgozzak, hogy pénzt keressek, hogy legyen bevételünk, de még fontosabb az, hogy otthon helyt álljak. A család rovására nem szeretném ezt tenni, de tudom, hogy amennyire szeretem azt, amit tanultam, a munkámat, tudom, hogy nem válok a rabjává. Remélem, hogy Isten kirendeli azt is, hogy a munkaidőm úgy alakuljon, hogy ez beleférjen a családom életébe is. Már most tapasztalom, hogy megengedőbbek a munkahelyemen, ahova talán visszamegyek. Például valószínűleg nem is kell éjszakára mennem amiatt, hogy gyermekeim vannak, és nem tudom hova tenni őket másnap, ha nem lesz otthon a férjem.

Főleg az egészség az, amiért mostanában sokszor hálát adtam. Amikor első évben óvodába került a nagyobbik kisfiunk, Jácint, szinte az egész évet végig betegeskedtük, a kicsi is. És olyan jó, hogy a tavalyi évben már szinte alig volt betegség, és a nyarat végig egészségesen töltötték. Ez nagyon nagy hála ok nekem.

Farkasné Kocsis Hajnalka

 

Isten gyermekének lenni

Amikor megtudtam, hogy idén a gyülekezetünk hálaadó napja Hédi lányom születésnapja után egy nappal lesz, akkor önkéntelenül is, a sok-sok hála ok közül, elsőnek a gyermekeim jutottak eszembe. Valóban Isten ajándékai ők, és nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy két ilyen drága gyermeket bízott ránk. Lassan már két éve tanulgatom, hogy mit is jelent édesanyának, szülőnek lenni, és nagyon érdekes számomra, hogy azáltal, hogy én szülő lettem, sokkal jobban megértem Isten hozzám való viszonyát, és szeretetét. A Biblia azt írja, hogy Isten gyermekei vagyunk, és sok helyen Isten az apa–gyermek kapcsolatot használja arra, hogy bemutassa az Ő hozzánk való viszonyát. Most, hogy már gyermekeim vannak, sokkal jobban megértem és átélem ezeket az Igéket.

Sokszor hallottam már olyan emberektől, akik nem hívő családban nőttek fel, és nem ismerték személyesen Istent, hogy ők ugyan hittek Isten létezésében, de úgy képzelték Őt el, mint egy mogorva embert, aki fentről figyel bennünket, és ha valami rosszat teszünk, akkor jól megbüntet, de legalábbis egy jó nagyot biztos a fejünkre koppint. Én ugyan nagyon hamar megismerhettem az Istenről szóló igazságot, mégis sokszor előfordul, hogy ha valami hibát, bűnt követek el, vagy ha valamit nem jól teszek, akkor rögtön olyan gondolatok jönnek elő, hogy Istennek most már biztos nagyon elege van belőlem, sőt talán már fel is adta, hogy még mindig törődjön velem, és valószínűleg most nem szívesen néz rám egy ideig. Persze tudom, hogy a Biblia nem ezt tanítja, és hogy a Biblia igazságára kell hallgatnom az érzéseim helyett, de sokszor az érzéseink valahogy valóságosabbnak tűnnek, és hangosabban „kiabálnak” mint Isten bennünk lakó Szent Lelke. Mit is változtatott mindezen az, hogy időközben én is szülővé lettem? Nos, a kislányunk mindössze kétéves, és amellett, hogy egy tündér aranyos gyerek, azért már rosszalkodni is kiválóan tud. Este mielőtt én is lefekszem, mindig bemegyek a szobájába, és néhány percig csak nézem, ahogy alszik és gyönyörködöm benne. Mindegy milyen napunk volt, mindegy hogy viselkedett, én ugyanolyan szeretettel nézem őt, hiszen nem azért szeretem őt, mert jól viselkedik, vagy mert engedelmes, hanem azért, mert az én gyermekem! Isten nem véletlenül mondja, hogy a gyermekei vagyunk. Ezt a képet használja, mert mi emberek ezt tudjuk megérteni. Lassan én is kezdem felfogni… Ha én, a tökéletességnek igencsak híján levő emberként ilyen mély szeretettel tudom szeretni a gyermekemet, akkor a tökéletes Isten, aki maga a szeretet, mennyivel inkább tud engem szeretni. Nem azért, mert jó vagyok, nem azért, mert megérdemlem, hanem azért, mert Jézus Krisztus halála révén én is az Ő gyermeke lettem.

Nem felejtem el azt sem, hogy mennyire izgatott voltam, amikor Hédi kimondta az első szavait. Természetesen a legnagyobb örömöm az volt, amikor először anyának szólított. Nagyon szeretem, ha kér tőlem valamit, és ha csak tehetem, azonnal teljesítem is, hiszen engem tesz boldoggá, ha láthatom az örömét. És ilyenkor megint eszembe jut az, hogy ha én ennyire tudok örülni annak, hogy a gyermekem megosztja velem a kéréseit, és ilyen készségesen teljesítem, akkor az én Mennyei Atyám nem várja-e ugyanígy (vagy sokkal jobban), hogy én elmondjam neki a kéréseimet, a vágyaimat, a szükségeimet? Az Ige sok helyen biztat arra, hogy merjünk kérni Istentől, tárjuk fel előtte a kéréseinket. Mégis sokszor Őhozzá fordulok a kéréseimmel a legutoljára. Eszembe se jut, hogy ezzel Őt ugyanúgy megbántom, mint ahogy engem megbántana az, ha a szomszédtól tudnám meg, hogy a gyermekem valamilyen problémával küzd, vagy valamiben hiányt szenved.

Mióta gyermekeim vannak, azóta teljesen más fényben látom a következő igerészt is: „…és elfeledkeztetek a BÁTORÍTÁSRÓL, amely nektek, mint fiaknak szól: Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit a fiává fogad”. Zsid. 12:5–6. Pár napja Hédinek ráütöttem a kezére, mert valami olyat tett, amiről már egyértelműen tudta és megértette, hogy nem szabad. Nagyon keservesen elkezdett sírni. Tudtam ugyan, hogy indokolt volt a fegyelmezés, mégis a könnyeit és a megbántottságát látva nagy erőfeszítésembe tellett, hogy ne sírjam el én is magam. Isten is valahogy így érezhet, amikor fenyítenie kell. Nem örömmel teszi. Fáj neki a mi fájdalmunk. De tudja, ha nem fenyítene, az az örök életünkre lenne kihatással, és az sokkal fájdalmasabb lenne, mint bármilyen fenyítés. Emellett biztosan tudhatjuk azt is, hogy Isten dorgálása és fenyítése egyértelmű jele annak, hogy nem mondott le rólunk, és a fiainak tekint minket.

Hálás vagyok Istennek, hogy rólam sem mondott le, és hogy naponként megtapasztalhatom, hogy saját gyermekeként szeret és gondoskodik rólam.

Hochbaumné Hégely Pálma

Dobos híradó

Kedves Barátaink és Testvéreink! Köszöntünk benneteket Tóalmásról. Nagy kiváltság, hogy itt szolgálhatunk, ahol az elmúlt 20 évben olyan sok fiatal hallotta az evangéliumot és döntött, hogy követi az Úr Jézust. Ezen a nyáron 760 táborozó fiatal jött egy hét vakációra a táborunkba. A 7 hét táborozás alatt 150 önkéntes segítő segített a táboroztatásban. Nemcsak Magyarországról, hanem más országokból is érkeztek táborozóink. Miközben volt egy nagyszerű hetük, hallhatták az Isten Igéjét és az Úr Jézus hívását, hogy kövessék Őt. Ez is az Isten munkájának az egyik csodája, hogy most itt szabadon hirdethetjük az evangéliumot. Amíg a lehetőség itt van, ki kell használnunk, hogy a felnövő generáció hitre jusson, és új látást nyerjen egy új életre az Úr Jézus által.

Augusztus 8-án fejeztük be a huszadik nyári táborunkat az Élet Szavánál, Tóalmáson. A sokféle sport és játék mellett a táborozók mindennap hallhatták az evangéliumot a reggeli és esti bibliaórákon. Angol és német anyanyelvű segítők nyelvoktatást tartottak az e nyelvek iránt érdeklődőknek. A tábor utolsó hetében, most először az Élet Szava történetében, az amerikai fociba is belekóstolhattak sportos táborozóink. Nem számítottunk rá, hogy ennyire nagy lesz a sikere. Bármilyen programról is legyen szó a táborozás során, mindegyiknek az a célja, hogy személyes kapcsolatot építsen táborozóink és hitben járó segítőink között, hogy minden egyes táborozó megtapasztalhassa az őszinte keresztyéni törődést és szeretetet.

Táborozóink létszáma hetente 90–140 között mozgott, rajtuk kívül tanácsadók, segítők és még számtalan vendég segített a táboroztatásban. Szakácsaink naponta háromszor általában 200 főre főztek. A tábori hetek egyik csúcspontja a péntek esti tábortűz, amikor a táborozók megoszthatják bizonyságtételüket arról, hogy Isten mit végzett az életükben a hét során. Ezen a nyáron is sok szívet melengető és megható bizonyságtételt hallottunk. Hálásak vagyunk az Úrnak, hogy a 765 táborozó közül sokan elfogadták Jézus Krisztust. Sokan közülük nem hívő családból jöttek. Kérünk ismeretlenül is imádkozzatok értük, hogy maradjanak meg és növekedjenek a hitben. A szerbiai táborok is, amelyeket szintén a mi munkatársaink szerveznek, az eddigi legjobbak voltak. A négy tábori hét alatt, több mint 330 táborozó vett részt a táborokban, és sokan döntöttek Krisztus mellett. Sajnos Ildikó lábműtétből való lábadozása miatt, ebben nem tudtunk részt venni. Hála Istennek már sokkal jobban van, de a trombózis miatt, még néhány hónapot várni kell, mire a csavarokat is el tudja távolítani a sebész a lábából.

Amint az előző levelünkben említettük, a kastély renoválása június végén megkezdődött. Nagyon jól halad a munka, és lehetséges, hogy az eredeti határidő, október 15-e előtt elkészül. Hálásak vagyunk az Úrnak a jó előrehaladásért, és azért, hogy mindeddig megőrzött bennünket a felújítás során. Nem történt baleset. Eddig „csak” két vendégszobában tett kárt az eső, amikor szó szerint nem volt tető a fejünk felett, mármint a kastély épület felett, napokig zuhogott az eső. Bízunk benne, hogy az Úr továbbra is megőriz mindannyiunkat, különösen azokat, akik a tetőn dolgoznak. Hamarosan elkezdődnek a fűtés korszerűsítés munkái is a kastély épületben. Az ősz és a tél rohamosan közeledik, ezért ez sürgős feladat.

Kettőnk személyes felelőssége a táborok idején nem sokban változik. Ildikót munkája nagyrészt nyáron is az irodájához köti, különösen most a felújítások idején, mivel az építési bizottságban is ki kell vennie részét a munkából. Bélának ezen a nyáron újabb feladata is volt. A WOL Élet Szava tóalmási kastély ingatlana bejegyzett országos műemlék és arborétum, ami azt jelenti, hogy jogszabály kötelezi az Élet Szavát arra, hogy az ingatlan rendszeresen látogatható legyen a közönség számára. A táborozóink legnagyobb része 18 év alatti, így amíg nálunk táboroznak, felelősek vagyunk értük, ezért felügyelnünk kell a kapu forgalmát. Ezen a nyáron Béla heti három napon át a kapuban fogadta a látogatókat. Ez nagyszerű lehetőség volt számára, hogy bemutassa az Élet Szava szolgálatát, és egyúttal megossza az evangéliumot is a látogatókkal. A hét további részében a tábori karbantartásban dolgozott, és ugyanúgy, mint évközben, szabadtéri evangelizáló csoportokat vitt Budapestre szolgálni, hogy a főváros utcáin hirdessék az evangéliumot. Az ifjúsági tábori heteken pedig minden szerda este a drámacsoporttal szolgált, akik a táborozóinknak is bemutatták az „Újjászületve élő reménységre” című drámát. Hétvégeken pedig „idegenvezetőként” segített azoknak a csoportoknak, akik az USA-ból érkeztek, hogy nyelvtanárokként, edzőkként vagy „csupán” a fizikai munkájukkal segítsenek táborunkban. Hálásak vagyunk, hogy vannak, akik készek időt és anyagiakat áldozni azért, hogy a világ másik végéről is eljöjjenek egy-két-három hétre, hogy segítsenek a szolgálatban. Ahogy Béla gyakran említi: „Az Élet Szava szolgálata csak a keresztyének nemzetközi összefogása révén lehetséges. E nélkül nem tudnánk tenni.” Mennyire igaz! Hálásak vagyunk mindenkiért, és mindenkinek nagyon köszönjük, hogy akár távolról, akár közelről, akár a személyes részvételével: bibliatanár, segítő, tanácsadó, sportedző, nyelvtanár vagy „csak” fizikai munkájával segítő, akár tárgyi adományával – mint például sportszerekkel – segítette szolgálatunkat ezen a nyáron. Mindezzel nagy hatással voltatok táborozóink életére.

A tábor utolsó napja befejeztével augusztus 8-án még egy különleges esemény várt ránk, két kedves barátunk, Randall és Tímea Stone esküvője. Randall, Béla egyik régi barátja Kaliforniából. 2007 nyarán „csak” egy hétre jött segíteni angolt tanítani, de még abban az évben visszajött, hogy a Bibliaiskolánkban tanuljon. Tímea pedig Erdélyből jött hozzánk tanulni, és végül mint munkatárs itt maradt. Hálásak vagyunk, hogy Isten összevezette az életüket. Köszönjük az imádságaitokat, és hogy mellettünk álltok a szolgálatban.

Szeretettel: Béla & Ildikó

 

Láthattam munkám gyümölcsét

Kedves barátok és ismerősök,

az amszterdami repülőtéren tudtam; igen, újra visszaérkeztünk. Vissza Európába, vissza a jóléti kontinensre. Szikrázó, csillogó kirakatok és üzletek, drága bárok és kávézók. Divatosan öltözött emberek, laptoppal, iPhone-nal és mindenféle higthech dolgokkal felszerelve, akik láthatóan mindig nagyon sietségben voltak. Legalábbis olyan céltudatosan mennek általában, gyorsan és gyakran barátságtalan arckifejezéssel rohannak tova.

Mi az, ami egy embert boldoggá és elégedetté tud tenni? – gondolkoztam magamban. Hiszen nekünk itt mindenünk megvan. Sok mindennel több, mint azoknak az embereknek, akiket Afrikában, Ugandában láttam. Mire van tulajdonképpen szükségünk az életben, és ahhoz, hogy boldogok lehessünk?

Nemrégen jártam abban az országban, melyet „Afrika gyöngyének” neveznek.

Ugandában az embereknek sokkal ke-vesebbjük van, és ennek ellenére kedvesek és barátságosak, általában mosolyognak, és segítőkészek és örülnek a világ kis szépségeinek.

Szomorú embereket és gyerekeket is láttam Ugandában. De ők nem azért voltak szomorúak, mert a legújabb videojátékot nem kapták meg, vagy mert nem a Nike cipőt vették meg nekik a szüleik. Ők azért voltak szomorúak, mert éhesek voltak, mert talán fájdalmaik voltak. Ők azért voltak szomorúak, mert a szüleik is azok, vagy egyáltalán a családjukból még maradtak. Szomorúak voltak, mert egyszer csak egyedül, magukra hagyták őket, vagy megverték őket. Szomorúak voltak, mert az ő kis világuk – már az ő gyermeki korukban – a feje tetejére állt. Idegen emberekhez kerültek, akik kedvesnek tűntek…, de ők nem ismerték őket.

Ilyen kislány a kis Rachael is. Csak kb. 1-2 hete volt a Noé Bárkája gyermekotthonban, amikor mi ott jártunk. Eleinte tartózkodott kicsit tőlem, azután viszont egyre szívesebben jött hozzám, és hozzam bújt. A kis kezeivel szorította az én kezemet, mintha egy biztos pontot keresett volna. A szája még egész maszatos volt az evés utáni maradékoktól, már szinte úgy rászáradt, hogy víz nélkül már le sem lehetett kaparni azt.

Rachael nem mosolygott, még ha nálam láthatóan jól is érezte magát… Még valószínűleg jó pár hétre szüksége van, ahhoz hogy újra nevetni tudjon, és hogy az új otthonában, a Noé Bárkájában az új kb. 95 testvérével otthon érezze magát. Sajnos a családja egyszerűen elhagyta őt, itt az ő kis története:

Új remény…

Ha Rachael már nem is lehet most a családjában, de szép helyen lehet, ahol szeretik őt, és ahol szeretetben és törődésben nőhet fel. Ahol Isten szeretetét ismerheti meg. Itt majd óvodába és iskolába fog járni.

Ruhát, élelmet és játékokat kap, és egy kőházban lakhat, fürdőszobával. Kőház – semmi különös, mondhatná az ember. Ugandában a legtöbb ember saját maga által összetákolt agyagviskóban és házakban lakik, még padló sincs benne. Folyóvízről és áramról már nem is beszélve.

Paradicsom vagy keserű szegénység?

Az érme egyik oldala: Uganda egy sík ország és az Egyenlítőnél fekszik Afrika keletre eső részén. Természeti szépségei és sokszínűsége miatt „Afrika gyöngyének” is nevezik. Széles területeken trópusi esőerdők és dús szavannák borítják. Délkeleten fekszik a Viktória-tó, amely, mint Uganda minden tava, a Nílust táplálja. Az ország tavainál él a világ legtöbb vízilova, és az esőerdőkben kis szerencsével, gorillával találkozhatunk.

Az érme másik oldala: a lakosság kb. 60 százaléka 15 év alatti gyermek. Gazdaságilag nagyon nehéz az országnak, és ez évről évre csak romlik. Ugandában a várható életkor körülbelül 47 év. Az AIDS is súlyos probléma az országban. A lakosság növekszik, de az orvosi ellátás hiánya és a nem kielégítő higiénia miatt meghalnak a felnőttek, akiknek a sok gyermeket fel kellene nevelniük.

A szegénység elkeserítő: alig van munkalehetőség, megművelendő földterület is nagyon kevés van a sok embernek, vagy azok nagyon drágák. A legtöbb embernek alig jut élelemre, ruhára és gyógyszerekre. A lélegzetelállítóan szép banánfák alatt mezítláb futkosnak a gyerekek, koszos és szakadt ruháikban a düledező agyagviskók között.

Mi történik, ha egy ember elveszíti a reményt és az esélyt egy jobb jövőre? Mi történik, ha egy ország veszíti el a reményt és az esélyt egy jobb jövőre?

Ezért dolgozunk nemcsak azon, hogy gyermekek ételt és ruhát kapjanak, akiknek nincsen családjuk, hanem a célunk hosszú távon is segíteni. Célunk, hogy fiatal anyukáknak már a gyermekeik születésénél segítsünk, és őket támogassuk. Hosszú távú változást szeretnénk Ugandában elősegíteni. A gyermekotthon területén felépült új gyermekklinikán szeretnénk anyukáknak orvosi segítséget nyújtani, felvilágosítást adni és őket a gyermeknevelésre felkészíteni.

Olyan generációkat szeretnénk látni, amelyek egy másfajta, jobb jövőt tudnak majd maguknak és az országnak felépíteni.

Nagyon örülök, hogy láthattam Ugandában a munkám gyümölcseit. Ez még inkább megerősített abban, hogy ezt továbbra is végezzem. Mindannyiótoknak köszönöm, akik engem ebben a szolgálatban támogattok, imádságban és anyagiakban. Hogy továbbra is sok reményét veszett gyermeknek tudjak segíteni, támogató szülőket keresni, még további támogatókra van szükségem; olyan emberekre, társakra, akik havonta rendszeresen vagy esetenként támogatnak. Nagy örömöt szerez, ha ti is csatlakoztok ehhez, és hozzájárultok a megélhetésemhez és fizetésemhez a GAiN-nél. Így egy csapat leszünk ebben a szolgálatban. Szívesen mesélek többet is a szolgálatunkról, ne habozzatok megkeresni engem.

A következő levelemben Izraelbe kalauzollak benneteket…

Addig is napfényes üdvözlettel: Kerekes Andrea

Csehifi 2009

Az Úr kegyelméből, idén nyáron is lehetőségünk nyílt arra, hogy az ifivel eltöltsünk 6 napot a csehországi Hlinsko városában található, gyönyörűen felújított és meghitt természeti tájképpel körülövezett Immánuel központban. Mindenki nagy izgalommal várta az indulást a tavalyi közös ifi nyaralás nagyszerű élményei után. Az ifi élet már a buszon megkezdődik, ahol a többórás útnak köszönhetően nagyon jó lehetőség nyílik arra, hogy a közösséget ápoljuk, mély beszélgetések alakuljanak ki, vagy éppen csak nagyszerű kártyaparti, móka-kacagás legyen. Lehetőség nyílik arra, hogy megismerjük egymást jobban, hogy nyissunk azok felé, akikkel ritkábban adódik lehetőség beszélgetni.

A Csehországban eltöltött 6 nap élményekben nagyon gazdag volt: közös játékok, kirándulás, dicsőítő estek, előadások, reggeli torna, teaház stb.…

Mind amellett, hogy jól éreztük magunkat, volt játék és móka, lelkiekben is sokat gyarapodtunk. Nagy öröm volt az is, hogy tapasztalhattuk Isten szerető gondviselését, hogy annak ellenére, hogy esős, hideg időre érkeztünk, Isten nagyon-nagyon megáldotta az együtt eltöltött időszakot, és az ő kegyelméből kaptunk jó időt, meleget és napsütést. „Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.

Az egyik tanításban Dávid életét tanulmányoztuk, hogy milyen különleges is volt az ő kapcsolata Istennel, hogyan áldotta meg Isten Dávidot, Őérte rajongó hite miatt, és hogyan mutatta meg szentségét, mikor Betsabéval bűnbe esett. Isten nagyon következetes, ugyanakkor megbocsátó Isten, aki mindig újat akar kezdeni az emberrel, és keresi a helyreállítás lehetőségét, de akinek mindig a saját dicsősége a legfontosabb.

A dicsőítő estek lelkileg szintén nagyon felemelőek voltak, külön áldás volt az a közösségre nézve, hogy bővült az ifi és láthattuk, hogy az Úr hogyan munkálkodik azok életében, akik nem keresztény háttérből tartottak velünk Csehországba. Olyanok is jöttek, akiknek semmi lehetőségük nem volt arra, hogy Istenről halljanak és Isten mégis meg tudta érinteni őket az Ige által. Egyik esti alkalmon szinte kézzel tapintható volt, hogy Isten áldása mennyire rajtunk van, amikor többen (az alkalmon 6-an, később még egy ember döntött) átadták életüket Istennek, és behívák Jézust az életükbe. Az Úrtól jövő hatalmas szeretet járta át az egész ifit, egyszerűen megmagyarázhatatlan volt az érzés. Sokan csak sírtak és ölelték egymást, semmi sem volt fontosabb, mint Isten, és hogy szeressük egymást. Azt hiszem erre az estére még nagyon sokáig emlékezni fogunk.

Sokat imádkoztunk a héten. Voltak imasétáink, éjszakai imalánc, ahol szobánként harminc percet imádkoztunk éjféltől reggel hétig. Hol kisebb csoportokban imádkoztunk, vagy éppen kettesével indultunk, hogy egymásért, gyülekezetért, Magyarországért könyörögjünk. Úgy voltunk egymással párokban beosztva, hogy olyanokkal is imádkozzunk, akik kevésbé ismerik egymást. Ez nagyon jó alkalom volt arra, hogy még nagyobb egység legyen köztünk, még jobban megismerjük egymást és egymás  terheit, örömeit.  Nagyon különlegesek voltak ezek az imaalkalmak is.

Napközben pihenéssel vagy közös játékokkal töltöttük az időt. Szombaton lehetőségünk nyílt még egy kis késő augusztusi strandolásra és városnézésre, este pedig egy különleges ima alkalmunk volt, amikor egy szobát ima szobának alakítottunk ki. Pánik szobának hívtuk, mert itt olyan imatémákért könyörögtünk, amik rendkívül sürgősek és fontosak. Mindenki személyes meghívót kapott. Így az egész ifjúság ötös csoportokban imádkozott. A „Pánik szoba“ a világ különböző pontjaira vitt el bennünket. Olyan országokról kaptunk beszámolót, ahol nagy az éhezés, járványok pusztítanak, szegénység van, és egyéb súlyos gondokkal küzdenek. De imádkoztunk Európáért is, ahol viszont a jólét miatt nem keresik az emberek Istent. Megtört szívvel imádkoztunk értük, tudatában annak, hogy imánk célba ér, és nagy ereje van. Ilyenkor mutat rá Isten erőteljesen arra, hogy mennyi mindenért hálát adhatunk, ami az életünkben van. Sokszor a mi kicsinyes problémáink mennyire nem mérhetőek mások szenvedéseihez. Azokéhoz, akik éheznek, fáznak vagy éppen terrorban tartják vagy üldözik őket. Ezek a dolgok felráznak a saját kicsinyes önsajnálatunkból, és hálára indítanak.

A táborban töltött utolsó estén különleges alkalmat tartottunk. Megtartottuk a várva várt „country estét” ahol mindenki megcsillanthatta a kreatív „cowboy“ és „cowgirl“ szerelését, valamint összekapcsoltuk az estét egy jó kis kerti grillezéssel.

Számomra ez az együtt eltöltött 6 nap lelki megújulás volt, az élményeket és a megtapasztalásokat igazán talán csak akkor értékeltem, mikor már hazaértünk és végigpörgettem mindent a fejemben. Rájöttem, mennyire hálás lehetek Istennek azért, hogy része vagyok egy ilyen ifinek, ami Istentől jövő nagy áldás az életemben. Mindannyian különböző természetűek vagyunk, vannak hibáink és olykor elesünk, de abban a kegyelemben részesülhetünk, hogy megmarkolhatjuk Isten felénk nyújtott karját, és nem egyedül nézünk szembe a próbákkal. Az Úrtól kapott alázat és szeretet a mi pajzsunk, amivel felruházva tudunk egymás felé fordulni, és rendezni az esetleges nézeteltéréseket. Hisz különbözőek vagyunk …de az Úr által mégis egyformán vagyunk szeretve.

„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást. ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást, arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást”

Elekes Noémi

Illés imája

Életem egyik legkülünlegesebb napján, augusztus 26-án történt.

Ez volt az utolsó előtti nap, amit Csehországban töltöttünk az ifivel. Hetekkel, hónapokkal a kirándulás előtt felkészültem, hogy üzenetet továbbítok ezen a napon. Az üzenetek már csak azért is üzenetek, mert Isten üzeni őket és mi, akik szócsőnek szegődtünk, engedjük hadd jusson el a szívekig. Augusztus 26-án kiáltott Isten. Na nem haragosan, hanem féltő szeretetéből, csodaszép lélekhangján át. Először hozzám szólt – milyen jó is szócsőnek lenni – törölve előre eltervezett, kidolgozott előadásomat.

„Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát“ vagy, „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.“ Cikáztak a fejemben Isten igazságai. Mintegy 2 óra elteltével készen volt papíron az, amit Isten hirdetni akart. Én írtam le, mégis mintha a kezemet Isten mozgatta volna, hihetetlen volt tapasztalni, mennyire egyértelműen akar szólni.

20 perccel az alkalom előtt ez járt a fejemben: „bárcsak öten döntenének ma este“, „bárcsak láthatnánk új életeket igazán elkezdődni“. Mikor imára nyitottam a szám, már csak három megtérőt kértem Istentől, mintha az biztosabbnak egyszerűbben hihetőbbnek tűnt volna.

5 perccel az alkalom előtt újabb imát mondtam, már nem egyedül, hanem a dicsőítő csapattal és akit éppen elértünk, hogy könyörögjünk.

Ima közben Illés jutott eszembe. Az az Illés, aki a Kármel-hegyen 14 másodpercnyi imájával atomjaira zúzta a kételyeket, hogy ki az igazi Isten Izráelben. Illés tüzet kért a mennyből, olyan tüzet, ami nem éppenhogy látszik, vagy ami mécsest gyújt az oltáron. Olyan tüzet kért, ami mindent felemésztett, remélve hogy népe nem csak beismeri, de kiáltja: „Az Úr az Isten!“

Talán fél percet imádkoztam, tüzet kértem a mennyből. Olyan tüzet, ami kisimít ellentétet, ami feltör hitetlenséget, ami eléget mindent a szívben, ami elválaszt Istentől. Érdekes, talán Illés is arra gondolt, amire én: „ki vagyok én, hogy ilyet kérjek“? A kérdés nem az, hogy ki vagyok én, hanem, hogy ki az akihez könyörgök.

Aki ott volt látta a tüzet. A Szentlélek tüzét. Nem futott senki a falnak, nem nevettünk szent nevetéssel „csak“ a szemünk előtt változtak meg életek, egymás vállán sírtunk örömünkben, hálánkban, gyerekek voltunk Isten kezében. Szerettük Istent és szerettük egymást. Ennél perzselőbb tűz nincs, és remélem egész évben „füstszagúak“ maradunk.

Illés imája, nekem valosággá vált, mert láttam a tüzet és hallottam a kiáltást. Mi kiáltottuk… és kiáltjuk örökké: „Az Úr az Isten! Övé a dicsőség!“

Galambos András