Buzdítás

Január első felében kért meg Tibor arra, hogy egyik vasárnap reggel tartsam én az imára buzdítást. Nagy izgalommal és várakozással készültem rá. Izgalommal azért, hogy érthetően tudom-e elmondani azt, amit Isten az igéjén keresztül megtanított nekem. Várakozással azért, hogy ez vajon a gyülekezetnek is ugyan olyan aktuális lesz-e, mint nekem?

Az imaóra alapigéje Elizeus egyik csodatétele volt, amikor egy város keserű vizét iható vízzé változtatja (II. Kir. 2:19-22). Ez az ige azért volt aktuális számomra, mert visszatekintve az elmúlt hónapokra, az én életemet is a keserűség jellemezte. A közömbösségem, türelmetlenségem, bántó és negatív véleményem egy megkeseredett, örömtelen emberről tanúskodott. Újév első napján ezt az igeszakaszt olvasva három dolgot tanított nekem Isten:

  1. „ … ez a város jó lakóhely, de a vize rossz…” A városbeliek nem a lakóhelyüket hibáztatták a rossz vízért. Nekünk sem a környezetünk, életkörülményünk tehet arról, ha megkeseredett az életünk. Nem okolhatjuk az egészségi állapotunkat, az anyagi helyzetünket, az életkorunkat, a felpörgetett életvitelünket. Talán az egyik legjobb példa számunkra Jób élete, aki mindenét elvesztette, gyerekeit, vagyonát, egészségét, és ő ennek ellenére is áldotta az Istent: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve.” Jób. 1:21.
  2. Azt olvassuk, hogy ez a keserűvíz, halált és terméketlenséget okozott. A keserű életünk nem a mi magánügyünk. Amikor a nem hívő környezetünk egy megkeseredett embert lát bennünk, akkor nem fogják megkívánni az Istennel való életet. Miért is vágynának egy gondok alatt roskadozó, megfáradt élet után? Nem lesz lehetőségünk bizonyságot tenni feléjük, vagy nem lesz hiteles, amit mondunk. Így azok az emberek, akiket Isten rajtunk keresztül szeretne elérni, abban az Istentől elszakított állapotban maradnak, ami számukra a lelki halált jelenti. Miattunk…
  3. Hogyan tudnánk mindig édes vizet adó életet élni? „ …kiment a víz forrásához… ” Csak úgy működik, ha Isten az a forrás, aki megédesíti az életünket. Ha nem csak hallgatjuk, olvassuk az Ő igéjét, de gyönyörködünk benne, keressük naponként az útmutatását az életünkre. Napközben újragondoljuk és elmélkedünk a reggel olvasott igén, és meg is éljük, amit megértettünk belőle. Egy szóval ragaszkodunk Istenhez.

Számomra mindenképpen nagy áldást jelentett ez a szolgálat, és sokat tanultam belőle. Azonban az imára buzdítás után egy újabb gondolat fogalmazódott meg bennem, amit itt szeretnék megosztani. Miután lementem a szószékről, nagy megdöbbenéssel láttam, hogy kb. ugyanannyian voltak kint az előtérben, mint ahányan bent ültek az imaórán. Persze mindenkivel előfordulhat, hogy elalszik, vagy nem készül el időre, velünk is előfordult már. Bár felmerül a kérdés: Nem tudnánk fél órával korábban felkelni? Vagy már előző este előkészíteni a ruhánkat? Sajnos úgy érzem, ennek hátterében inkább kényelmi okok állnak.

Máskor pedig azért nem vagyunk ott időben, mert azt gondoljuk, elég ha az igehirdetésre beülünk. Nem biztos, hogy azon van a legtöbb áldás, ha mi szeretnénk eldönteni, a vasárnap délelőttből mire van szükségünk és mire nincs. Feltételezem, egy vasárnapi ebédnél sem mondja senki azt, hogy semmi mást nem akar enni a három fogásból, csak a második fogás köretét.

Én úgy látom, a vasárnap délelőtti istentiszteletnek egy egységes üzenete van. Egy összefüggő egységet alkot a közös ének, a közös imádkozás, az igehirdetés, az énekkari énekek és a bizonyságtételek. Miért akarnánk mi ezt az egységet megbontani azzal, hogy „majd mi tudjuk, hogy mire van szükségünk”? Szerintem ezzel a gondolkodással pontosan saját magunkat fosztjuk meg azoktól a lelki élményektől, amiket Isten aznapra nekünk szánt.

„Emlékezzél meg a nyugalom napjáról, és szenteld meg azt!” 2Mózes 20:8.

Buzdítani szeretnék mindenkit, hogy szenteljük meg az Úr napját, vegyük el mindazt, amit Isten vasárnapra nekünk készített, és becsüljük meg istentiszteletünk egységét.

Gálmiklós Ádám


„De menjetek el, mondjátok meg az őtanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok őt, amint megmondotta néktek.” Mk 16:7.

Második esély

Miután exférjemmel házasságunk drasztikus körülmények között véget ért, egy világ omlott össze bennem. Minden, amit addig értéknek tartottam, egy pillanat alatt megkérdőjeleződött. Ott álltam magamban Isten előtt, és csak potyogtak a könnyeim, nem tudtam, mit kezdjek, és hogyan tovább.

Előtte nagyon rövid idővel elvesztettem édesapámat, aki egyik legfőbb lelki támaszom volt, és még viseltem ennek a sebeit, anyagilag mind a két vállalkozásom teljesen tönkrement a gazdasági válság miatt.

Úgy éreztem, itt a vég. Tönkrement a házasságom és az anyagi helyzetem sem volt rózsás. Csak egyet tudtam, valahogy túl kell élnem, és gondot kell viselnem lányunkról, akit az Úrtól kaptam. Ezekben a napokban meglátogattak minket Tibor és Anikó, és elbeszélgettünk. Éreztem, hogy együtt éreznek fájdalmammal, és mi több, tudtam, hogy imáikban hordoznak bennünket. Biztosítottak arról, hogy az Úr nem hagy magunkra, valamint arról is, hogy egy szerető gyülekezet van mögöttem. Édesanyám – aki nagyon hűséges gyermeke az Úrnak – szintén sokat imádkozott és imádkozik értem, értünk.

Abban az időben kaptam egy londoni állásajánlatot, elfogadtam azt remélve, hogy legalább az anyagi nehézségeim megoldódnak. Lányunkat itthon hagytam anyával, és egyedül vágtam neki a hosszú útnak. Tele voltam tervekkel, de úgy éreztem, a pusztába megyek. Igen mélyen erőt vett rajtam a depresszió. Nem tudtam, és nem is akartam beszélgetni emberekkel, de ugyanakkor éreztem, hogy sokan imádkoznak értem. Az ördög azt hitette el velem, amit Péter is érezhetett, hogy csődöt mondott az életem, nincs második esély. Már nem lehet hívő családom, szerető férjem, ahogy annak idején azt elterveztem. Nem volt erőm imádkozni és Bibliát olvasni sem. Egyre jobban elmagányosodtam, annyit tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Nekem volt egy boldog múltam Krisztussal. Ő már egyszer megfogta a kezemet. Én tudtam, mit jelent Istennel élni minden nap, és örülni az Úrban. Már 17 évesen megtapasztaltam a szabadulás örömét. Lehetetlen, hogy Isten nélkül éljek így tovább! Térdre estem és elkezdtem imádkozni. Arra kértem az Urat, hogy bocsásson meg, és ha miattam nem is, de azoknak a szent embereknek az életéért, és közbenjáró imádságáért hallgasson meg, akik könyörögnek értem. Kértem még, hogy tegyen csodát és állítson helyre. Adjon örömöt újra és reményt. Segítsen túl a mélyponton, hogy gondot viselhessek hívő édesanyaként lányomról, akit az Úr adott nekem. Akkoriban került kezembe egy könyv: Kiút a depresszióból volt a címe, egy keresztyen írás. Végigolvastam, mintha rólam szólt volna. Megértettem, hogy Isten rám tekint és megkönyörül rajtam. Elővettem a Bibliát és Jób könyvét kezdtem el tanulmányozni. Láttam, hogy Isten egy tiszta szent ember életében is megengedi a próbát. Megértettem, hogy nem maradhatok ebben az állapotban, sebeimet nyalogatva, fel kell állnom, és el kell indulnom. Könyörögtem az Úrhoz csodáért és kerestem egy hívő gyülekezetet.

Mikor beléptem a gyülekezetbe, mintha hazaértem volna. Minden szó nekem szólt, minden szóban ott volt az Úr, és a remény. Megfogadtam, hogy megragadom a kegyelmet és ragaszkodom az Úrhoz, nem hiszek a Sátán kísértésének, hogy nincs második esély.

Eltelt egy időszak, közben barátokra találtam, és barátokat kerestem. Lelki barátokat, akikkel lelkileg épülhetek. Mivel munkám miatt elég sokat vagyok számítógép közelben, feliratkoztam egy nemzetközi keresztyén weboldalra és barátokat kértem az Úrtól. Azt álmomban sem reméltem, hogy barátokon túl társra is találok.

Eltelt egy időszak és naponta olvasgattam az írásokat, bizonyságtételeket ezen az oldalon. Akkor láttam meg, hogy valaki érdeklődik irántam. Megnéztem az adatokat, láttam, hogy egy férfi és Amerikából. Mondtam magamban lehetetlen. Nagyon tetszett, amit magáról írt, de Amerika igen messze van. Már amúgy is több ezer kilométerre vagyok. Aztán elkezdtem imádkozni. Olvastam, hogy Ned (vőlegényem keresztneve) elveszítette első feleségét rákban, a másodikat pedig az exfeleség bűne miatt. Mintha az én életemet élte volna. De még mindig elképzelhetetlennek tűnt, hogy bármit is kezdhetek ezzel az egésszel. Azt írta nekem, hogy nagyon imádkozik egy ilyen feleségért, amilyen én vagyok. Visszaírtam, ne kérj lehetetlent, repültem pár ezer kilométert, de köztünk egy óceán van, és mindkettőnknek gyerekei vannak. Azt tanácsolta, imádkozzunk egymásért, és azért, hogy elfogadjuk hittel, ha Isten mégis megnyitja az utat nekünk. Elmondta, hogy ő feleséget keres, és anyát a gyerekeinek. Hívő feleséget, hívő családot akar. Nem szeretne játszadozni, sem udvarolgatni. Szívemben én is egy ilyen életre vágytam. Mindketten elrontottuk már. Ned megtapasztalta első felesége szenvedései mellett (5 év rákban), milyen egy hívő feleséget elveszteni úgy, hogy az az Úrhoz megy. Ezt a hívő életet akarta újra, és kérte az Úrtól. Egy idő után közölte, ő megadta magát, és neki már nem akadály a távolság. Feleségül szeretne venni, ha Isten engem is meggyőz. Nekem több idő kellett, de komolyan kertem az Urat, hogy lássak világosan, mert másodjára már nem akarom elrontani. Aztán békességem lett. Nem kaptam nagy igéket, sem álomban nem jelent meg Isten, de békességem lett abban, hogy elfogadjam őt, és egy új családot építsünk, aminek Krisztus az alapja. Akkor megkérte a kezem, és igent mondtam.

Azóta együtt imádkozunk, hogy megnyissa az Úr a kapukat, segítse meg gyerekeinket elfogadni az új helyzetet, és adjon lehetőséget, hogy összeházasodjunk. December 11-én újra menyasszony lettem!

Úgy éreztük, megírjuk történetünket, hogy akik hasonló kísértésben vannak, erőt nyerjenek. Jézus kész adni egy második esélyt, ha meglátjuk és megbánjuk, amit elrontottunk. Pétert Ő kereste meg, ahogy engem is. Végig ott volt mellettem, csak én hittem, hogy egyedül vagyok. Arra várt, mikor hívom, hogy segítsen!

Jó volt vasárnap hallani arról, hogy Krisztus él, feltámadt és találkozni akar tanítványaival, név szerint Péterrel. Név szerint veled, velem. Engedd meg, hogy létrejöhessen a nagy találkozás, engedd meg, hogy téged is felkaroljon, megbocsásson, kősziklát faragjon belőled.

Akarj kőszikla lenni! Ne akarj a bűnben maradni!

Nagyon áldott ünneplést kívánok a feltámadott Úr Jézus Krisztussal!

Katona Berta


Egy „állásfoglalás” – meg ami mögötte van…

Az alábbiakban közölt cikk szó szerinti, minden változtatás nélküli közreadása az origón karácsonykor megjelent írásnak. Egyúttal hadd fejezzük ki megbecsülésünket, és tiszteletünket a cikket író újságíró előtt, aki bő’séges fotókkal is dokumentáltan igazolja: az ombudsmani közlemény téves információkon alapult…

Családjukat elveszítő anyák élnek együtt hajléktalanokkal embertelen körülmények között – állapította meg a kiskunmajsai menedékvárosról egy decemberi ombudsmani jelentés. Az otthonban tett látogatás alapján a helyzet egészen más. Összetört és félresiklott életüket egyben tartani próbáló emberek laknak egymás mellett elfogadható körülmények között. Többségük látta az élet sötét oldalát, és az otthon igazgatója szerint olyan is van, aki kibeszélő show-kban bocsátotta áruba rossz tapasztalatait. Az embertelen körülmények helyett azonban a remény az úr a Menedékvárosban.

„A Menedékváros? Az még odébb van innen: a városhatártól még úgy két kilométer Szeged felé, de ne aggódjon, nem lehet eltéveszteni” – igazít útba Kiskunmajsa központjában egy hidegtől piros arcú asszony, de csak félig lesz igaza: a főút menti egykori szovjet laktanya düledező kerítése és romos épületei mellett szíve szerint továbbhaladna az ember, azt remélve, hogy mégiscsak másik helyről lehet szó. A négyemeletes egykori kaszárnyablokkok legtöbbjén már csak mutatóban maradt meg a sárga vakolat, a tető sok helyen berogyott, az ablakok betörtek, a portaként szolgáló bódén azonban, ha elmosódva is, de félreérthetetlenül ott a felirat: Menedékváros – hajléktalanok és családok átmeneti otthona.

A látottak elsőre egybevágnak az állampolgári jogok biztosának decemberi jelentésével, amely lesújtónak festette le a szállón uralkodó állapotokat: szörnyűségekre készülve hajtunk át a nyitott vaskapun. A havas úton a málló téglaépületek közt haladva végül két kifelé tartó nőtől kapunk megkönnyebbülést hozó eligazítást: nem az ablaktalan blokkokban, hanem a több hektáros terület egyik végében álló, épnek látszó panelházban találjuk a befogadóotthont. A négyemeletes szürke tömb előtt a behavazott játszótér egyik óriás fáját próbálja éppen kivágni három férfi láncfűrésszel, a hóba taposott apróbb és nagyobb lábnyomok a százméternyire álló, üvegházszerű ebédlő – az egykori kantin – felé tartanak.

Hol vannak a patkányok és a részeg hajléktalanok?

Ebédidő van, a paneltömb emiatt szinte kihalt, egyedül a titkárság nem: itt egymásnak adják a kilincset az ombudsmani jelentés hírére érkező újságírók. Megfélemlített befogadottakat, részegen randalírozó hajléktalanokat, embertelen körülményeket, koszt, patkányt, csótányt keres mindenki, de hiába: az intézményeknek helyt adó panelépület a rémisztő környezettel szemben tiszta és csendes. A lépcsőház, az irodák és a néhány nyitott ajtajú lakás berendezése ugyan kopottas, a bútorok, lámpák, dísztárgyak, szőnyegek az 1980-as évekből maradtak itt, de az egész mégsem rettenetes, ahogyan a lesújtó ombudsmani jelentésből ki lehetett olvasni. Az elrendezéséből gyaníthatóan valaha lakásként használt titkárságon gyerekrajzokkal kitapétázott félszobában ül asztala mögött Antal György intézetigazgató: válaszol a kérdésekre, de inkább terepszemlére biztatja, az egymást váltó újságírókat.

„Igazán sajnálom, hogy ilyen rossz hírünk kelt a jelentés miatt, de nem akarok magyarázkodni. Mindenkinek azt mondom: jöjjön le ide, nézzen körül, és ítélkezzen a látottak szerint. Szeretettel vártuk volna az ombudsman urat is, hogy tájékozódjék, mielőtt kiad egy ilyen dokumentumot, de Szabó Máté a lábát sem tette be ide” – utal a jelentés szerinte méltatlan keletkezési körülményeire az igazgató. A vizsgálatot állítása szerint a Bács-Kiskun megyei gyámhivatal végezte el még a nyáron az ombudsman felkérésére, amely minden évben „menetrendszerűen” is ellenőrzi az intézményeket, és mindeddig nem talált hibát a körülményekben vagy a működésben.

„A nyári vizsgálat valóban feltárt hiányosságokat: az óriási esők után ugyanis beázott a tető, emiatt mállott a festés, és tényleg penészedett néhány felső szinti lakás. A tetőjavítás azonban már akkor folyamatban volt, amikor itt voltak ellenőrzésen, egy hónapon belül pedig a lakásokat is kifestettük és penésztelenítettük. Sőt, azóta az utóellenőrzést is lefolytatta a hatóság, a „megjavult” körülményekről azonban már nem ejtett szót az ombudsman” – állította Antal György.

Szabó Máté december 14-i közleménye valóban csak az aggályokat említi: a biztos hivatali honlapján is közzétett összegzés szerint a vizsgálatot egy júniusi panaszbejelentés nyomán indította, amelyben a panasztevő kifogásolta a higiénés körülményeket és az étkezést, emellett azt állította, hogy az intézményben „semmilyen szakmai munka nem folyik”, az otthonban lakók viszont „állandó pszichikai terrornak vannak kitéve”.

Problémás lakók a Mónika-showban

Utóbbi állítást az igazgató már csak azért is furcsának tartja, mert az épület első két emeletén működő családok átmeneti otthonában és a felső két szintet elfoglaló hajléktalanotthonban is önkéntes a tartózkodás, ha valakinek nem tetszik az intézmény vagy a bánásmód, bármikor elmehet. Ezt tette állítása szerint az az egykori befogadottjuk is, aki az ombudsmanhoz fordult utólag a panaszaival: a fiatal, többgyerekes nőt Antal György állítása szerint pszichiátriai betegséggel kezelték, tartózkodása alatt – részben betegségéből adódóan – következetesen lázadt az otthon szabályai ellen, és sorozatosan meg is szegte őket, távozásakor pedig bosszúval fenyegetőzött. A nőt az igazgató állítása szerint nyár végén, az RTL Klub azóta megszüntetett Mónika-show című műsorában látta utoljára, amint színpadiasan veszekedett élettársával.

A műsor virágzása idején az igazgató szerint rendszeresen hívogatták befogadottjaikat a show és a konkurens csatornán futó hasonló műsor szervezői. Mivel a családok átmeneti otthonába férjük vagy élettársuk agresszivitása elől menekülő anyákat vesznek fel, a Menedékváros az igazgató szerint valóságos kincsesbánya volt a konfliktuskereső és szándéka szerint megoldó kibeszélő-show szerkesztőinek.

Buzdítás Isten imádatára

János evangéliumában egy párbeszédet találunk, ami Jézus és a samáriai asszony között zajlik. Ebben Jézus ezt mondja: „De eljön az óra, és az most van, amikor az igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyen imádókat keres magának. Az Isten Lélek, és akik imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk” (János 4:23-24).

Különösen szemet szúrt ebben az igében az, hogy „keresi” az Atya az imádóit. Feltettem magamnak a kérdést: szoktam én imádni Istent? A saját életemet nézve az imádságaimban valahogy mindig a kérések kerülnek előtérbe. Nem is biztos, hogy ezek mindig öncélúak és magamért hangoznak el, de mindenképpen többször hangoznak ilyen szavak, mint amelyek Isten imádatáról szólnak. A közbenjáró, Istenhez intézett kéréseink nagyon jó helyen vannak Istennél, de ha az arányokat nézzük, akkor vizsgáljuk meg, mennyi ima hangzik el magunkkal kapcsolatban és mennyi Isten magasztalására. Jézus, amikor imádkozni tanított minket, akkor nem a „mindennapi kenyerünkkel” kezdte, hanem azzal, hogy „szenteltessék meg a mi Atyánk neve”.

Imádatunk oka lehet Isten csodálatos terve, amit fia Jézus Krisztus teljesített be az Ő kereszthalálával és feltámadásával. Ezzel kifizette a mi bűneink árát.

Hogyan imádjuk Istent? Két szót használ Jézus, lélekben és igazságban.

Lélekben: „Őbenne pedig titeket is – miután hallottátok az igazság igéjét, üdvösségetek evangéliumát, és hívőkké lettetek – eljegyzett pecsétjével, a megígért Szentlélekkel, örökségünk zálogával, hogy megváltsa tulajdon népét az ő dicsőségének magasztalására” (Efézus 1:13). Azoknak, akik felismerték a bűneik súlyát, megbánták és megvallották Istennek, és újat kezdtek Istennel, azoknak pecsétül adta a Lelkét. Ebben a lélekben maradva várja Isten az imádóit. Ez nem egy pillanatnyi felbuzdulást jelent, hanem egy Lélektől átitatott, megváltozott gondolkozást.

Igazságban: Igazságnak azt a kijelentést szoktuk tartani, ami teljesen megegyezik a mögötte lévő tartalommal. Ezt kéri Isten, hogy a neki mondott imádó szavaink valóban egyezzenek meg a mögé rakott gondolkodásunkkal, beszédünkkel és tetteinkkel, így legyen hiteles az életünk.

Mi van azokkal, akik nem tudják ilyen szívvel imádni Istent? A Bethesda tavánál ülő béna embertől, aki 38 éve várt a csodára, Jézus csak annyit kérdezett: „Akarsz-e meggyógyulni?” Ha valaki nincs olyan lelki állapotban, hogy lélekben és igazságban imádhassa Istent, a kérdés az, hogy meg akar-e gyógyulni ebből az állapotból? Jézus, amikor látta az akarást, akkor azt mondta a béna embernek „kelj fel, vedd az ágyadat és járj!”.

Imádjuk Istent lélekben és igazságban életünk minden pillanatában, hogy megtalálhassa bennünk azt, akit keres.

Dr. Gálmiklós Ádám

Nyár van nyár

Nyár van nyár, legalább is ami a naptárt illeti, pontosabban a gyerekek iskolai vakációját, hiszen ezen a héten hivatalosan is véget ér a tanév a legtöbb gyermek, és szülő örömére. Persze biztosan vannak olyanok is, akiket nem tölt el lelkesedés a hír hallatára, mert vagy a bizonyítvány réme fenyeget, (s ilyen esetben általában nem tiszta ötös kerül abba a bizonyítványba), vagy talán még az ismétlés esélye is fennáll, sőt olyan gyerekek is vannak, akik inkább az iskolában szeretnek lenni, mint otthon. Szomorú, hogy ezt kell mondanom, de tény, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek szinte tragédia az, hogy több időt kell otthon tölteniük, mint korábban.

Egy tanítónő ismerősöm mesélte megrendülten, többször végződött már úgy a péntek délután, hogy egyik-másik kisgyerek könyörgőre fogta, a hétvégére ő vigye haza, s ne az anya vagy apa. Ez elsősorban olyan családokban fordul elő, ahol nem igazán törődnek a gyerekekkel, vagy pedig olyan kisemberkéknél, akiknek hol az anyánál, hogy az apánál kell tölteni a hétvégét, attól függően, hogy jön ki a törvény által előírt „láthatási beosztás”. Mintha az érzelmi kötődéseket törvényekkel lehetne szabályozni! Mekkora tévedés! Elsősorban nem a törvényalkotók részéről, hanem a felelőtlen szülők részéről, akik elhiszik azt, hogy a „gyereknek is sokkal jobb, ha elválnak, és mind a férj, mind a feleség szépen éli az életét…” És a gyerek?! Vele mi lesz ebben a nagy szabadságban? Sokszor felesleges lesz, s ezt már az egészen kicsi gyerek is megérzi…

Az egyik kisfiú például azzal próbálta meggyőzni szegény tanítónőjét – hogy folytassam a megkezdett történetet -, azért lenne jó vele hazamenni, mert „Te legalább szeretsz engem.” Szívet tépő mondat. Mi lesz belőle, ha így nő fel, ilyen mérhetetlen érzelmi deficittel!? Szót emelünk a gyerekek alultápláltsága ellen, gyűjtéseket rendezünk a megsegítésükre, és jól tesszük, hiszen hazánkban egyáltalán nem indokolt, hogy éhező gyerekek legyenek. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a világon se indokolt az éhező emberek ilyen nagy számú aránya, hiszen ha a megtermelt javakat egyenlően osztanánk el, vagy legalább azokat az egyébként kitűnő minőségű élelmiszereket a rászorulókhoz juttatnák, amelyekről előre tudható, hogy soha, senki nem fogja levenni a nagyáruházak polcairól, s a szemétbe kerülnek veszélyes hulladékként, akkor nem kellene senkinek sem éheznie ezen a Földön. Erre adatok vannak.) Ám, egy gyereknek nemcsak fizikai szükségleteik vannak, hanem lelki és szellemi is, s ha komolyan vesszük a feladatunkat, mint szülők, mint nagyszülők, akkor ezekről se feledkezhetünk el.

Kamaszokkal beszélgetve is elszomorodott a szívem, amikor úgy tekintettek a nyárra, hogy „megint jön az az utálatos nyaralás, amikor ki kell bírnom az apa új barátnőjét, s még el is várják tőlem, hogy jó képet vágjak az egészhez”. …Hát, a vakáció, a nyaralás nem éppen erről szólna, legalább is a szó eredeti elképzelése szerint nem, s nem igazán tudom őket elítélni nyers véleményükért. Nekik ugyanis az a kedves (általában csinos és fiatal hölgy), nem más, mint egy betolakodó, aki szétdúlta az ő békés, (vagy lehet hogy nem is annyira békés, de mégiscsak funkcionáló családi életüket). Elvette az apát (vagy olyan is van, hogy az anyát, hiszen nemcsak a férjek léphetnek ki a házastársi kapcsolatból). Most azt várnák (az egyébként is viharos érzelmi élettel rendelkező kamasztól), hogy ő legyen toleráns, megértő, és lehetőleg elfogadó azokkal szemben, akik vele szemben egyáltalán nem voltak se toleránsak, se megértőek, se elfogadóak.

A vakáció egyébként, még mielőtt valaki félreértene nagyon jó dolog, különösen, ha valóban arra használjuk, amire való, hiszen a pihenésre, az egymással tölthető több időre, több figyelemre mindnyájunknak szüksége van, és arra is, hogy vidáman és szabadon megélhessük, és kifejezhessük az egymás iránti szeretetünket, megbecsülésünket. Tegyük is, ha lehetőségünk van rá, hiszen ez is egy olyan befektetés, ami hosszútávon nagyon gyümölcsöző lehet.

Jézus megígérte, hogy…, ezért adjatok Neki hálát!

Mint többen hallottátok már, még november végén történt, mikor is elmentünk a barátainkkal megünnepelni édesanyám születésnapját egy étterembe. Ez alatt betörtek az otthonunkba, és mint ahogy ez ilyenkor lenni szokott, vittek mindent, ami mozdítható volt.

Ennek legsajnálatosabb következménye az lett, hogy édesanyám a felforgatott lakás láttán sokkot, majd szívinfarktust kapott. Szóval nem volt elég az ilyenkor szokásos rendőrség, helyszínelés…, hanem még meg lett az egész spékelve egy éjszakai, hajnali kórházzal, meg az ilyenkor velejáró idegbajjal. Intenzív, szívkatéter, de mára már hála Istennek a felépülés útján.

Szóval vittek mindent, többek között, mivel én kezeltem az ifjúság pénzét, az ifi pénzes dobozát is, a mi kis összegyűjtött vagyonunkkal. Ez nagyon fájt.

Aki már átélt betörést, az tudja, hogy ilyenkor benne van az emberben valami, ami azt súgja, hogy hát lehet, hogy meggondolja magát ez az ember, aki elvitte és visszahozza. Vagy megtalálják valahol… Persze a mai világban ez szinte egyenlő a lehetetlennel. De mégis bennünk van, hogy hátha. Hát nem lett hátha.

Mit tesz ilyekor az ember, imádkozik és gondolkodik. Gondolkodik, hogy hogyan tudja előteremteni és visszaadni ezt a pénzt, mert hát mégis csak rám volt bízva, és tőlem vitték el. Akkor sokat beszéltem erről a barátaimmal, testvérekkel és valahogy mindig arra jutottunk, hogy hagyjam Istenre, majd ő gondoskodik. Ez volt a legnehezebb. Átadni a felelősséget Istennek. Bár Ő mindig arra biztat, hogy adjam neki a terheimet, de mi mégis olyan sokszor ragaszkodunk hozzájuk. Aztán eljön egy pont, amikor az ember a lejtő végén eléri a völgy alját, amikor elérkezünk a totális tehetetlenségre. Na ez az a pont, amikor viszonylag könnyen oda tudunk mindent adni Istennek, annak a reményében, hogy csak mihamarabb jussunk fel a völgyből. Megtörtént, átadtam és bár nagyon nehezen, de elindultam felfelé.

Bár ekkor anya még az intenzíven, a lakás romokban velem együtt, de megláttam a fényt, a reményt a hegyen. És ez az, ami éltet, ami energiát, erőt ad. Maga Isten. Ő elég mindenre. Miután ezt felismertem és a kezébe tettem mindent, kezdtek a szálak kifésülődni. Kezdtem tisztán látni. Elindultam a megoldások útján. Isten bíztatott, az emberek körülöttem bíztattak, és segítettek. Száz szónak is egy a vége, Isten annyira a kezébe vette a dolgokat, és annyira megáldott minket, hogy viszonylag hamar az elvitt pénznek több mint a másfélszerese gyűlt össze. Én nem láttam, hogy hogyan, és honnan fog ez megtörténni, de Istennek már volt rá terve. Hála érte neki! Hála mindazoknak, aki készek voltak segíteni és engedelmeskedni Istennek.

Ő azt ígérte az életünket tartja meg, nem az ékszereinket, pénzünket meg a féltve őrzött földi dolgainkat. „A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson: én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” János 10:10.

Köszönettel, Appel

Fölösleges idegeskedés

Ahogy telik-múlik az idő, sok kihívás, döntéshelyzet adódik minden családban. Olyan heteket, hónapokat élünk át a férjemmel, amikor egyik kérdést követi a másik, és 1-1 döntésnek hosszú távú következménye van. Csak míg sokan könnyen túlteszik rajta magukat, nekem „gyomorgombócot” okoznak.

Gondolom, legtöbben már túl vannak azon, hogy a saját fölösleges aggodalmukat próbálják kordában tartani. Én sajnos nem. Ez egy újra és újra előkerülő probléma, amit újra és újra próbálok leküzdeni. Ha örökre elhagyhatnám valamelyik tulajdonságomat, jó eséllyel indulna a „fölösleges idegeskedés”.

Van egy rész a Szentírásban, amit nekem (is) szánt az Úr. Már a bemerítésemen is ez az ige hangzott el, nagyon találóan: „De most így szól az Úr, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izrael: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vizeken kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el! Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg. Mért én, az Úr, vagyok a te Istened, Izrael Szentje, a te szabadítód!” (Ézsaiás 43:1-3.)

Ez után egy icipici kételynek sem szabadna maradnia! Hiszen ennél többet kérni sem lehet! Csakhogy, sajnos sokszor az idegességem annyira elvonja a figyelmem, hogy az üzenet nem jut el hozzám, vagy csak nagy sokára. A „felpiszkáló” események egyre csak sorakoznak, és tudom, mindig is lesznek ilyenek. Belátom, hogy felesleges és haszontalan állandóan görcsölni mindenen, de nehéz elszakadni az ilyenkor eluralkodó csőlátástól. Nagyon szeretném elhagyni ezt a tulajdonságomat…

Babus Barbara

Él az ÚR!

Él az Úr, nem maradt a sírban! Én is láttam az üres sírt, én is találkoztam az Úrral. Jézus felkészítette az övéit, mindent megmondott mi fog történni és miért. Mégis magára hagyták, megtagadták, elfutottak, sírtak. Én most hol vagyok? Elfogadom a keresztet, vagy csak sírok és elfutok? Hiszek Isten ígéreteiben, mert tudom, hogy nagypéntek után jön a feltámadás! Az ellenség ma is azt akarja, hogy elfussunk, csüggedjünk, sírjunk és szenvedjünk. Netán vigadozzunk Isten nélkül, melynek vége a kárhozat, lerántva másokat is. Isten lehajlította az eget és leszállt. Jézus a kereszten győzelmet aratott, ennek az ereje a miénk is, bele kapaszkodhatunk.

Feltámadott az Úr! Él az Úr, ma is szólítgat, tanít, védelmez, ha kell, fegyelmez. Úgy szeret minket Isten, hogy fia által nekem is örök életem van, és lehet neked is, ha elfogadod. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy a gyermekeimhez is bekopogtatott, beengedték, elfogadták Jézus megváltó bűnbocsátó szeretetét. Azóta betört a békesség a házunkba, szeretet van, öröm és hála. S a többi gyümölcsök is érlelődnek. Adja az Úr, hogy legyen kitartásuk, hűségük mindvégig, és a szeretteik is üdvösségre jussanak!

Miénk ez a győzelem, gyermekeinké és unokáinké!

Él az Úr, áldott az én kősziklám!

Monczné Eszter

Bizonyságtételem

 

Nevem Krisztián, nős és két leánygyermek apja. Itt élünk Budafokon és a gyülekezetbe már kilenc éve járunk megszakításokkal. Mikor gondunk volt, az Úrhoz fordultunk, amikor meg fontosabb volt más, és „jól” mentek dolgaink; elmaradoztunk. Mondhatnám visszatérő vendégek voltunk, voltam. Teltek az évek, megszülettek gyermekeink, és boldognak éreztük magunkat. De valami hiányzott az életünkből; valami, amitől igazán kerek lett volna. Rá kellett jönnöm, döntéshiány miatt álltam akkor ott, azon a ponton, ahol azt érzi az ember; hogy kint is vagyok, bent is vagyok; a világban is vagyok, meg nem is, gyülekezetem is van; meg nem is; és Istenem is van, és néha több is. Akkor ezt megélni igen borzasztó volt. Rossz volt átélni, hogyha gyülekezetbe járok, azt nem viseli el a világ; de ha a gyülekezetben vagyok fél lábbal, akkor meg az Isten vet el maga elől. Az ige így írja le a Jelenések könyve 3:15-ben:

„Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.”

Megrendítő felismerés, az Úr tudja dolgaimat, tud mindent rólam. Ez lesújtó volt. Nem kellettem a Világnak, és döntésem hiánya miatt az Atyának sem. Ez mind nem lett volna elég, az ige folytatódik:

„Mivel ezt gondolod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen.”

 

Kiderült számomra, hogy minden, ami eddig fontos volt, az értékét vesztette, semmis. Helyem nincs. Tudjátok, erről mondják, hogy „nihil” – azaz semmi. A semmi állapota az nem olyan, ami nincs, hanem olyan, ami igenis van. De mentsváram volt az Úr, mert nem csak megfed, de a megoldást is felajánlotta a 18–19. versben:

„tanácsolom neked, végy tőlem tűzben izzított aranyat, hogy meggazdagodj, és fehér ruhát, hogy felöltözz, és ne lássék szégyenletes mezítelenséged; és végy gyógyító írt, hogy bekend a szemed és láss. Akit én szeretek, megfedem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!

Hiányzott belőlem az izzított arany, az elhatározás, a lendület, a lelkesedés, az elfogadás a megváltás érzése és az élő hit. Ahogy említettem, az Úr felkínálja nem csak a megoldást, de azt is, hogy hogyan tegyem:

„Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.”

Ígérettel fejezi be lelkesítésemet:

„Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónusomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónusán.”

Szívembe kellett hívnom az Urat, hogy segítsen. Hívtam, Ő jött és beszélt velem. Le kellett tennem gőgömet, el kellett vele beszélgetnem őszintén. Úgy tényleg igazán. Ő átformált. Kérnem kellett a „látás” képességét, a fülek hallását. Megértette velem, hogy mennyire szeret engem, hogy mit tett értem. Jézus kereszthalála és szabadítása bűneimből, hogy én szabad lehessek, kerek legyen életem Ővele. Mikor még nem akartuk magunkénak Jézus szabadítását, akkor is történtek velünk csodálatos események, áldások; de ez egy teljes élethez kevés. Hasonlíthatnám arra, amikor még asztalosként dolgoztam, és dolgunk volt olyan ablakkal vagy ajtóval, amin besüvített a szél; arra azt mondtuk, hogy nincs jól bepasszítva, nincs a helyén. Ez a nyekleség, a nem teljesen záródó ablak vagy ajtó értünk volt, mert Isten meg akarta mutatni, mit is adhat. Kinyitottam neki szívemet, bejött, velem van most is. Kértem segítségét a változásomhoz, segített rajtam. Kinyitottam szívem ajtaját és az áldások özönlöttek be, amik kisöpörték mindazt, ami nem odavaló.

Az ige, mely alapigénk János ev. 3:16-ban így hangzik:

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”

Itt a sátán, a pusztító tett még egy utolsó kísérletet, hogy eltántorítson, azt sugallta: Figyelj rám, ez csak egy általános dolog, amit annyiszor elmondtak, nekik szól; nem neked. Észnél kellett lennem. Átformálódott az ige bennem, át kellett írnom első szám, első személybe, amely ezek után így hangzik számomra:

Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta én értem, hogy ha hiszek őbenne, el ne vesszek, hanem örök életem legyen.

Mert míg nem tudtam magaménak, nem értettem. Döntésre jutottam, elfogadtam Atyám szeretetét, megéltem kegyelmét, és örülök Jézus Krisztus szabadító kereszt halálának és feltámadásának. Nevem Krisztián, akit megszabadított Jézus bűneiből és új szívet adva örök életre. Nős ember, kinek nem csak neje van, de lelki testvére is. Van két gyermekem, akik rám lettek bízva, hogy az Úrhoz vezessem őket.

Utómondatok: Bemerítésem végezetével sokan jöttetek oda hozzám gratulálva, örültetek döntésemnek, és elmondtátok azt is; hogy mennyit imádkoztatok értem és családomért.

Köszönöm nektek, de arra kérlek titeket, hogy az értünk történő imakéréseteket ne hagyjátok abba, mert imatámogatásra igen nagy szükségünk van.

 

 

M. Krisztián

60. házassági évforduló

Misi bácsi: Ez úgy történt, hogy egy sütetből két cipó lett… A bátyám elvette a feleségem nővérét (Sztasákné Violának az édesanyját), én pedig elvettem a húgát, Kovács Magdolnát.

Amikor összekerültünk szegények voltunk. Csak annyi volt a mienk, ami ruha rajtunk volt. De a jó Isten áldása nem múlt el. Büszke vagyok arra, hogy bár régen is voltak elbocsátások – kb. 14-15 hentest mindig elküldtek –, de engem soha nem bocsátottak el a munkámból, sőt 19 évesen már boltvezető voltam. Ekkor vettem feleségül Magdolnát.

Magdi néni: Nagy családból származom, heten voltunk élő testvérek, öt fiú és két leány, mivel 4-en még kicsi korukban meghaltak. Én kilencedikként születtem. Apai ágról nagyszüleim is hívők voltak. Szüleimmel együtt merítkeztek be 1921-ben. Anyai ágról is hívők voltak a nagyszülők, de ők át-költöztek Nagyváradra. Úgyhogy egész kiterjedt nagy családból származunk.

Az apai nagymama egész életében nagyon hűséges volt, sokat imádkozott értem. A Baranyai és a Gerzsenyi testvér igehirdetésére fogadtam szívembe az Úr Jézust. Ugrai Kovács Imre bácsi volt a lelkipásztorunk, aki később néhány éven keresztül a budafoki gyülekezetet is pásztorolta.

Misi bácsi: 11-en voltunk testvérek. Az én édesapámnak négy felesége volt az évek során. Az első felesége nagyon hamar meghalt, három gyermekével együtt. Utána az én édesanyámat – Báncsi Máriát – vette feleségül – négyen születtünk tőle.

Egyszerre estünk édesanyánkkal együtt hastífuszba. Mi gyerekek felépültünk, de édesanyánk belehalt a betegségbe. Aztán édesapánknak – ott maradva a sok gyerekkel –  muszáj volt újra nősülnie… Lettek még később féltestvéreink, de mindenkivel úgy szerettük egymást, mintha édes testvérek lettünk volna.

Ha visszakanyarodunk a menyegzőtök dátumára, 1951 májusa elég nehéz időszak volt az ország életében is…

Misi bácsi: Nekünk nem volt olyan nehéz, mert az akkori párttitkár a kertünk végében lakott, s édesapám minden nap adott neki valamit, így aztán békén hagyott bennünket. Felesége-méknek már nehezebb volt, mert kuláknak nyilvánították őket. Bár a XVII. kerületben laktunk már férj–feleség-ként, de emiatt el kellett hagynia Budapestet. Egy jóindulatú rendőr tanácsát megfogadva sikerült később újra visszajönnie Budapestre, de akkor már máshova költöztünk. Aztán az is igaz, hogy mivel üzletvezető voltam, mindig próbálkoztak azzal, hogy bekényszerítsenek a pártba. De Isten itt is megőrzött, s mindig megsegített abban, hogy megmaradhassak a hitemben.

Még olyan is volt, amikor megpróbáltak kelepcét állítani nekem, hogy a boltban szabálytalanságot tárjanak fel, és aztán kitilthassanak Budapestről. De Isten ebben is megsegített, mert olyan valakit küldtek, akinek a szívébe Isten jóindulatot adott, s a boltba lévő rendet látva nem volt szíve bajt okozni nekünk.

Magdi néni: Valóban nagyon nehéz volt, mert házasságunk első éveiben egyik helyről a másikra kellett költözni, egyik társbérletből a másikba mentünk. Ez azt jelenti, hogy több családot összeköltöztettek – ha valakinek nagyobb lakása volt, akkor valakit beköltöztettek hozzá –, mindenki használhatott egy-egy szobát, de minden más közös volt. Nehéz volt súrlódások nélkül élni. De mindketten bíztunk abban, hogy Isten megsegít bennünket. Sokat dolgoztunk, hogy valahogy kiszabaduljunk a társbérlet fogságából. Én például egy időre hazamentem a szüleimhez a két gyerekkel Misivel és Magdival libát tömni, mert abból lehetett egy kis pénzt keresni, hogy valami lakást vegyünk.

Aztán jött az 1956-os forradalom…

Misi bácsi: Igen, pont amikor a feleségem otthon volt. Ekkor már a Rákóczi úton laktunk. Nekem ez nagyon megrázó volt, mert egy kapualjban álltunk, s két ismerősömet – köztük egy 12 éves kisgyermeket – közvetlen mellettem lőttek agyon az utcán végigvonuló harcosok. Pont ebben az időben kaptam egy húsboltot, amit vezetnem kellett. Talán én voltam az egyetlen hentes a környéken, aki attól függetlenül, hogy harcok voltak, minden nap kinyitotta az üzletet.

Magdi néni: Én közben otthon voltam. Éppen akkor voltunk öt éves házasok. S egyszer kaptunk egy üzenetet a férjemtől, hogy Pesten kitört a forradalom. Őszintén megmondom, hogy nem is tudtam, hogy az mit jelent, amíg édesapámat meg nem kérdeztem. Megijedt nagyon az én apám. Akkor aztán megértettem, hogy most sokat kell imádkozni. Hat hétig a férjemről semmit nem tudtam. Öcsém, aki akkor Miskolcon szolgált mondta el, hogy milyen borzasztó körülmények vannak a körúton – mi akkor a Rókus kórházzal szemben laktunk –, s hogy lehetetlen, hogy Misi életben maradt volna. A debreceni öcsém is fogságba került, öt napig a nagyposta pincéje alatt volt, alig tudott megszabadulni.

Amikor ezeket meghallottam, nagyon össze voltam roppanva. Misi fiunk minden reggel sírva követelte rajtam az édesapját. Nagyon sokat sírtam, s a lakásban kijelöltem egy imasarkot – ahogy azt Baranyi testvér korábban javasolta – s szinte kényszerítést éreztem, hogy mindig menjek imádkozni. Édesanyám már attól félt, hogy talán az ép elmémet is elveszítem. Azt mondtam neki: „Könnyű édesanyámnak, mert a fiai itthon vannak, de én mit mondjak a fiamnak, aki sírva követeli rajtam az apját…” Eltelt egy jó hét, a libákat már rég le kellett volna adni, de én csak imádkoztam. Aztán egyik este már megfürdettem a gyerekeket és kimentem az udvarra, nagyon ugattak a kutyák. Nem mertem kijjebb menni, megnézni mi az, mert az oroszok járták az utakat, s mindenkire rálőttek minden ok nélkül is. Aztán egyszer csak a sötétből rámköszönt a férjem.

Misi bácsi: Püspökladánytól biciklivel mentem hazáig, mert nem jártak a vonatok. Amikor Berettyóújfalu felé mentem, megállítottak az ÁVO-sok, s azt bizonygatták, hogy ha Pestről jövök, akkor valami szökevény lehetek, aki az igazságszolgáltatás elől akar elbújni. Fegyverrel fenyegettek, már azt hittem, hogy ott helyben le is lőnek – akkoriban az könnyen megeshetett. Végül aztán elengedtek, autóba ültek és elmentek. Alig mentem három kilométert, amikor az AVO-sok autóját egy mély árokba fordulva láttam… Nagyon megrázó volt.

Magdi néni: Amikor ezt otthon is elmondta, akkor azt mondtam édesanyámnak: „Na látja, édesanyám, ezért kellett nekem annyit imádkozni!”  Most is hálás vagyok Istennek, hogy adott erőt és késztetést, hogy imádkozzak, hiszen a földszomszédunknak a három fiát így lőtték le…

De Isten megsegített és 1958-ra felépült az első lakásunk, s akkor költöztünk ide Budafokra. Mindenben láttuk az Isten kezét és csodálatos hatalmát.

Misi bácsi: Én pedig azonnal kaptam egy új munkahelyet a Bartók Béla úti húsboltban.

– Aztán Budafokra költözve elkezdtetek járni a budafoki gyülekezetbe, igaz?

Magdi néni: Először a József utcába jártunk, de Oláh testvér nagyon sürgetett bennünket, hogy ha már budafokiak vagyunk, akkor járjunk is Budafokra, mert annak a gyülekezetnek nagy szüksége van fiatal házasokra, akik a missziómunkába, a gyülekezeti életbe beállnak. „Annak a gyülekezetnek meg kell fiatalodni” – mondta Oláh testvér sokszor, s néhányszor el is látogattunk az imaházba. 1959-ben aztán, miután Hajnalka is megszületett végleg ide kezdtünk járni. Oláh testvér még később is sokszor meglátogatott minket és megkérdezte, hogy megy a férjemnek a szolgálat.

Misi bácsi: Nagyon nagy szeretettel fogadtak bennünket. Teri néni (a Rasch család nagymamája), aki addig a gyülekezet pénztárosa volt, még abban az évben átadta a pénztárt, hogy ezt inkább nekem kell végezni, mint fiatalabb férfinak. Így lettem a gyülekezet pénztárosa, amit 21 évig folytattam. Raschék akkor fiatal házasok voltak, s nagyon örültek, hogy egy másik fiatal házas család is idekerült.

Akkor aztán meglendült az élet. Sok örömünk is volt, még pengetős zenekart is alakítottunk, de volt vonószenekar is. Hochbaum bácsi sok és nagy misszió munkát végzett. Sokan kerültek általa a gyülekezetbe. Esténként sokakat meghívott magához és miután napközben bizonyságot tett nekik, a Bibliát magyarázta.

Magdi néni: Szűcs Gábor tanította a pengetős zenekart. Mivel férjem járt a zenekarba, sokszor megjártam a 164 lépcsőt két gyerekkel, úgy hogy Magdi a kezemben volt, a másikkal meg Misit vezettem. Hiába volt 3 gyerek, de még ha férjem dolgozott is, mindig ott voltunk. De szép idők voltak azok!

Misi bácsi: Nekem is sokat kellett ebben a helyzetben tanulni. De volt, akitől lehetett. Székelyhidi bácsi például öreg ember volt, de nagyon bölcsen fejtegette Isten igéjét. Nagyon értelmesen beszélt a Bibliáról. Aztán később megjöttek a sógoromék, Nagy Imréék is, aki akkor már avatott volt, aztán Szlepákék, Sztasákék, Molnár bácsiék, egyszóval fejlődni kezdett a gyülekezet. Aztán Géza bácsi idejében nagy növekedés jött.

Most ugorjunk egy nagyot a történetben. Mert most már nem csak a három gyermek van…

Magdi néni: Nyolc unokánk és három dédunokánk van. Nagy örömünk van mindegyikben…

Misi bácsi: Menyünkért és vejünkért is hálásak vagyunk. A dédunokák különösen sok örömöt jelentenek. Az egészségem már megrendült. A szívinfarktus után más dolgok is előjöttek, most sokszor a tüdőmmel is gond van, de ha Badacsonyban vagyunk, akkor minden sokkal jobb azon a tiszta, friss levegőn.

Magdi néni: Valóban nagyon csodálatos ott a hegyen, Isten teremtett világát csodálni. Ám visszatérve férjem szívinfarktusára, az is Badacsonyban volt, s Isten csodája, hogy férjem megmenekült.

Végül hadd kérdezzem meg, mi ennek a hatvan évnek a tanulsága? Mit  tanácsolnátok  a  mai  fiataloknak?

Magdi néni: Én azt tanácsolnám  a mai fiataloknak, hogy bízzák a jó Atyára a sorsukat. Amikor mi összekerültünk, nagyon szegények voltunk. Nem volt házunk, vagy lakásunk és már jött az első gyerek, de Isten megsegített, megőrzött minket. Megadta, amire szükségünk volt. Igaz, hogy most más a világ, tanulni és tanulni kell, de higgyék el, hogy ha a jó Atyára bízzák a sorsukat, akkor sokkal másként megy az élet és meglesz minden, ami valóban szükséges.

 

A beszélgetés óta a gyülekezetben megünnepeltük a 60. házassági évfordulót és néhány napja Misi bácsi a 80. születésnapját is megünnepelhette. Azt hiszem az általuk elmondott történetek mindannyiunk számára bizonyságtételek Isten megtartó kegyelméről. Isten áldását kívánjuk a Puskás házaspárnak, gyermekeiknek, unokáiknak és dédunokáiknak is

 

Kulcsár Tibor

“…Íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.”

( Lk.2,10 )

“A legszerényebb körülmények között született, mégis az eget betöltötte az angyalok éneke. Születési helye egy istálló volt, mégis egy csillag több ezer mérföldről vezette oda a gazdag és nemes férfiakat, hogy hódoljanak neki. Születése ellentmondott az élet törvényeinek, halála ellentmondott a halál törvényének, nincs nagyobb csoda, mint az Ő születése, élete, halála, feltámadása és tanítása.”

Sok szeretettel kívánom mindenkinek, hogy a karácsony igazán Róla szóljon: hogy az ünnepet megelőző rohanás, sütés-főzés, vásárlás, takarítás ne takarja el a lényeget; hogy az ajándékok sokasága között el ne felejtsük, hogy az igazi ajándék Ő maga; hogy az ünnepi asztalnál készítsünk helyet Neki is!

Kívánom, hogy az ünnepet az Ő jelenléte tegye áldottá, meghitté és varázslatossá!

Kriszti

A három fa legendája

Réges-régen, távoli vidéken, sűrű erdővel borított domb tetején állt három fa. Ahogy a szél borzongatta leveleiket, maguk közt álmaikról, reményeikről suttogtak.

Az egyik fa így szólt: „Ha majd egyszer kivágnak, kincsesláda szeretnék lenni! Minden oldalamat gyönyörű faragások díszítik, és sok ezüstöt, aranyat, drágaköveket tarthatok majd!”

A második fa így folytatta: „Én hajó leszek. Hatalmas tengereket fogok bejárni! Az én fedélzetemen mindenki biztonságban érezheti magát, királyokat és királynőket szállítok majd. A Föld széléig vitorlázok!”

A harmadik fa is megszólalt: „Én az erdő legnagyobb, legegyenesebb fájává növök fel. Ahogy rám néznek az emberek a dombtetőn, közben Istenre gondolnak, akihez az én ágaim közel lehetnek. Az emberek mindig emlékezni fognak rám!”

Teltek-múltak az évek. Egy napon favágók jöttek az erdőbe. Egyikük végigmérte az első fát, és így szólt: „Ez elég erősnek néz ki. Egy asztalos biztos szívesen megveszi majd!” Hozzáláttak, hogy kivágják. A fa boldog volt, mert azt gondolta, biztosan kincsesláda készül majd belőle.

A második fához érve az egyik favágó felkiáltott: „Ezt nézzétek! Micsoda törzse van! Ezt egy hajóácsnak adjuk el!” A fa boldog volt, mert úgy hitte, álma valóra válik: hatalmas hajóként ringatózhat a tengeren.

Ahogy a favágók a harmadik fához értek, szegény teljesen megrémült. Hiszen ha kivágják, vége az álmainak! De az egyik favágó éppen őt választotta. Hatalmas fejszecsapásokkal el is kezdték vágni.

Ahogy az első fa az asztaloshoz érkezett, az asztalos munkához látott, és etetőjászlat készített belőle. Nem lett kincsesláda, oldalát nem díszítették szép faragások. Egy istállóba állították, és kincsek helyett szénával töltötték meg. Bizony, nem erre vágyott! A második fát szétfűrészelték, de nem hatalmas tengeri vitorlás, hanem egyszerű halászbárka lett belőle. Reményei, hogy királyokat, királynőket szállíthat, szintén szertefoszlottak. A harmadik fából pedig egyszerűen csak gerendákat készítettek, és egy sötét pajtában hagyták. Csendben teltek az évek, és a három fa régen el is felejtette, mi mindenről álmodott.

Történt egyszer, hogy pont abba az istállóba, ahol az első fa jászolként szolgált, egy fiatal házaspár érkezett. Éjszaka megszületett várva-várt gyermekük. Jó lett volna bölcsőbe fektetni, de csak egy szénával telt jászol állt ott. Belefektették hát a babát. Hirtelen fényesség ragyogott fel a sötét éjben, angyali énekszó hallatszott, majd pásztorok csoportja állt megilletődve a jászol felett. Később messziről érkezett bölcsek rakták eléje gazdag ajándékukat, melyet a gyermeknek hoztak. És az első fa ekkor úgy érezte, hogy mégis teljesült az álma. Hiszen a világ legnagyobb kincsét e napon éppen ő tarthatja!

Jó néhány év múlva egy tó partján néhány férfi szállt abba a halászhajóba, amit a második fából készítettek. Egyikük annyira fáradt volt, hogy rögtön le is feküdt, és elaludt. Mikor már a tó közepén jártak, hatalmas vihar kerekedett. A fa attól félt, nem lesz elég erős ahhoz, hogy az embereket megvédje. A férfiak is megrémültek, és felébresztették alvó társukat. Ő felkelt, és ennyit mondott: „Hallgass, némulj el!” Abban a pillanatban elült a vihar. Ekkor értette meg a második fa, hogy reménye valóra vált, hiszen deszkáin a legnagyobb királyt hordozhatta!

Nem sok idő telt el, s egy pénteki napon a sötét pajtából előhozták a gerendákat, amiket a harmadik fából készítettek. Az egyiket egy töviskoronás férfi vállára fektették. Csúfolódó tömeg kísérte a városból a domb tetejére. Ott a gerendára szögezték a férfit, hogy kivégezzék. Milyen szörnyű! A fa szinte iszonyodott önmagától. De mikor eljött a vasárnap, a fa megértette, hogy a legnagyobb megtiszteltetés érte: Istenhez olyan közel volt, amennyire egy fa csak lehet! Hiszen Jézus Krisztust feszítették rajta keresztre. A fa vágya teljesült, mert az emberek mindig emlékezni fognak rá.

Ő minden, amire szükségem van

Valamivel több mint egy éve hogy bemerítkeztem s ebben az egy évben történtekről szeretnék egy pár gondolatot leírni. A bemerítkezés körüli időszak nagyon élmény dús volt, megtapasztalni Isten szeretetét a megtérés örömét csodálatos. Abban az időben az életem több területen is rendezett volt. Lett olyan munkám, amit örömmel végeztem és jól éreztem benne magam, új, értékes és jó emberekkel ismerkedtem meg és lettek a barátaim és a családban is minden békés volt, izgatottan vártuk a második unokahúgom érkezését. Úgy éreztem, hogy a megtérésemmel az életem egy jobb irányba terelődött és boldog voltam, hogy jól mennek a dolgok.

De ez az állapot nem tartott sokáig. Tavasszal megszűnt a munkám, ez által az anyagi helyzetem is elég siralmassá vált. Nem nagyon sikerült normális munkát találnom utána, ezért sajnos el kellett adnom az autómat is, mert nem tudtam fenntartani. Jelenleg a szüleim vállalkozásába segítek be, mert ott most szükség van rám. Nem álmaim munkája, de legalább van. A családomban is elég nagy változások lettek. A szüleimnek magukhoz kellett venni a beteg nagymamámat, ami nagyon megnehezítette az egész család életét. A nagymamám nagyon súlyos és előrehaladott szellemi leépülésben szenved. Nagyon nehéz vele nap mint nap, sokszor nem tudja hol van és mi kik vagyunk, és egész napos ellátásra szorul. Ez nagyon sok konfliktus helyzetet teremt a családban, türelmetlenebbek vagyunk egymással, mert ez szellemileg mindenkit erősen leterhel. Mivel a munkánk miatt szinte egész nap együtt vagyunk, én is aktív részt vevője vagyok ennek a nehéz helyzetnek.

A rossz dolgok és a csalódások itt nem értek véget… Nagyon sok nehézségem és mélypontom volt még több területen, de ezeket most nem szeretném részletezni. Úgy gondoltam, hogy a hívő élet sokkal nehezebb, mint a nem hívő. De minden nehéz helyzetben éreztem azt, hogy Isten szeret, gondot visel rólam, és hogy nem hagy magamra. Minden mélységből úgy hozott ki, hogy a végén hálás voltam azért, hogy belekerültem, mert nagyon sokat tanított nekem az alatt és mindig egy jobb útra terelt. Lehetőséget kaptam pár olyan szolgálatra családban, barátoknál, ifjúságban, amikben nagyon jól éreztem magam, és örömmel tettem, mert tudtam, hogy ezekkel Istent szolgálom.

Egyre jobban kezdtem megérteni, hogy mi miért történik. Rájöttem arra, hogy azért nem kapok jó állásajánlatot, mert abban az időben a szüleimnek nagy szükségük volt rám és egy állandó munka mellett nem tudtam volna nekik segíteni. Volt néhány olyan konfliktus helyzetem egy-egy emberrel, amik által később sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Megértettem azt, hogy próbára vagyok téve, és csak úgy tudok növekedni lelkileg ha, felismerem és megcselekszem Isten akaratát.

Úgy érzem, hogy a mélységek által sokkal állhatatosabb lettem és sok türelmet tanultam. Rájöttem, hogy a nehézségek azért vannak az életemben, hogy megerősödjek a hitemben és belássam azt, hogy ezekben a helyzetekben Ő minden, amire szükségem van.

„Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!”(Zsolt 46:11.)

Tudom, hogy bízhatok benne, hogy Isten a legjobbat szánja nekem és úgy, ahogy advent időszakában várakozunk, úgy várom reménykedve én is, hogy azokat a dolgokat, amik nehezek, és kilátástalannak tűnnek, Isten úgy fordítsa jóra és megoldódjanak, hogy örömöm és békességem legyen bennük.

Azt olvastam Isten igéjéből: „Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, erősödjetek meg a hit által, amint tanultátok, és hálaadásotok legyen egyre bőségesebb.” (Kol 2:7)

Ezekkel a gondolatokkal a szívemben kívánok mindenkinek: Áldott Békés Karácsonyt!

Szeles Krisztina

„…az övéi nem fogadták be…”

János 1:11-13.

Talán mindnyájunk életében adódott olyan helyzet, amikor nem fogadtak be minket. Olyan helyzetben, amikor hivatalos ügyben jártunk, vagy orvosi segítségre szorultunk. De a legrosszabb, amikor testvéreink, rokonaink nem fogadnak, ez esik a legrosszabbul.

Amikor József ennivalót vitt testvéreinek, akik apjuk nyáját legeltették, és irigységből elvetették, és eladták őt rabszolgának Egyiptomba, mert nem fogadták el őt. IMóz. 37:12-36.

Ádám és Éva bűnesete után Isten ígéretet adott, hogy elküldi azt, Aki a kígyó fejére tapos, és legyőzi a Sátánt. IMóz 3:15. Isten munkálkodott Izráel népe között törvényei, papjai és prófétái által, akik hirdették a Messiás eljövetelét. Az emberek várták, reménykedtek. De évszázadok múltak évszázadok után, az ígért Messiás nem jött, így az emberek kételkedni kezdtek. Az idők teljességében eljött Isten Fia, Jézus Krisztus a Messiás, a Szabadító a világba.

János apostol írja, hogy Jézus Krisztus az övéihez jött, az Izráel népéhez, akik Isten választottjai, akiknek adatott az ígéret: hogy Júda törzséből fog születni a Messiás, aki a bűn rabságából szabaddá teszi a népet. Jn. 1:11: „saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt.”

Miért nem fogadták be? Lehet, hogy úgy gondolták királyi palotába, királyi családba születik meg, vagy valami gőgös nagy főpapnál. Lehet, akkor elhitték volna a Messiás eljövetelét. Isten Fia eljött váratlanul, csendesen, szegényen, megaláztatásba, nem volt hely számára a fogadóban, ahol jászolba szalmára fektetve született meg. Lukács 2:7. Ezért nem hittek és fogadták be.

Később Jézus Krisztus Názáretben, a zsinagógában Ézsaiás próféta könyvét felnyitva hatalommal prédikált: Isten ígéretei őrajta teljesedtek be. Ekkor nekitámadtak, és kiűzték a városból, halálra akarták kövezni. Lukács 4:16-30. Nem hittek benne, alacsonyszármazásúnak tartva őt, megbotránkoztak benne. Először testvérei sem hittek benne. János 7:5. Amikor a szamaritánusok falujában nem fogadták őket (Lk. 9:54-56): ‘Látva ezt tanítványai, Jakab és János így szóltak: „Uram, akarod-e, hogy ezt mondjuk: Szálljon le tűz az égből, és égesse meg őket!?”‘. De Jézus feléjük fordult, megdorgálta őket (és ezt mondta: „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek, mert az Emberfia nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse.”) Aztán elmentek egy másik faluba.”

Jézus Gadarában meggyógyít két ördöngöst. Mt. 8:34: „Akkor azután az egész város kiment Jézus elé, és amikor meglátták, kérték, hogy távozzék el határukból.”

Látták az Isten hatalmát, a csodákat, meggyógyított sok beteget, halottakat támasztott fel, még sem fogadták Isten Fiát. Jézus Krisztus mondta: „A rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” Máté 8:20.

Ézsaiás látta Jézus dicsőségét és prófétált felőle, miért nem fogadták Jézus Krisztust. Jn. 12:40-41: „Megvakította a szemüket, és megkeményítette a szívüket, hogy szemükkel ne lássanak, és szívükkel ne értsenek, hogy meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket.” [Ézs 6,9-10] Ezeket mondta Ézsaiás, mert látta az ő dicsőségét, és őróla szólt. [Ézs 6:1-4.]” Napjainkban is tudják az emberek, hogy Jézus Krisztus meghalt a golgotai kereszten, feltámadt, és felvitetett a mennybe az Atyához, ahonnan jött. Isten bizonyságot tett az Ő egyszülött Fiáról, a világ Üdvözítőjéről, a világ Világosságáról, de vannak, akik így sem fogadják be Őt. Vannak, akik vele járnak, hisznek benne, és vannak, akik könnyelműen veszik a hitet Jézus Krisztusban: Jel. 3:15-16: „Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.” 19-20: „Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg! Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.”

Jézus Krisztus üzenete a mostani időkre szól a legjobban. Ez a csodálatos kopogtatás a szívek ajtaján évszázadok óta szól. Hallatszik mindnyájunknak, a kegyelmi idő már nem sokáig tart, ezt látjuk a világ eseményeiből. Szemünk láttára teljesülnek be a próféciák. Látjuk Urunk dicsőséges eljövetelének előjeleit. Olvassuk: 1Tim. 4:1 „A Lélek pedig világosan megmondja, hogy az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől,”. 2Tim. 3:1-4: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek ugyanis önzők, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek; szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint az Istent.” Jézus Krisztus kérdezi: „De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” Lk. 18:8. Jn. 5:42-43: „…rólatok viszont tudom, hogy nincs meg bennetek az Isten szeretete. Én az Atyám nevében jöttem, mégsem fogadtatok be; ha más a maga nevében jön, azt befogadjátok.” Ezt mondja a Jézus Krisztus azokról, akik nem hisznek benne.

Sokan szeretnének híres szülők gyermekei lenni. Akik befogadták Jézus Krisztust, azokról mondja Ő: Jn. 1:11-13: „.. .saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt. Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében, akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” Isten gyermekének; az újjászületett embernek páratlan kiváltság, amikor „…eljegyzett pecsétjével, a megígért Szentlélekkel,…”. Akik hisznek, és befogadták Jézus Krisztust a szívükbe, azoknak van élő hitük, ha van bennük élő hit, akkor cselekedniük kell, mert „..a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.” Jakab 2:17.

Istennek tetsző dolog, hogy higgyenek abban, akit Ő küldött. Jn. 6:29: ‘Jézus ezt felelte nekik: „Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.”‘ Minden bűn között első, ha nem hisznek Jézus Krisztusban.

Karácsony előtt állunk. Az októberi izraeli utazásom élményei alig halványultak. Bizonyára hozzájárul ehhez az is, hogy a képeimmel sokat foglalkozom. De erről számoltak be volt csoporttársaim is.

Utazásom óta szinte mindig olyan téma jön elő, ami helyszínén jártam. Lelki szemeimmel látom magam előtt a jeleneteket, s látom a helyszínre emelt különféle templomokat, melyeknek célja, feladata a mostani embereket figyelmeztetni a régmúlt eseményeire.

Betlehem, Jézus születésének helye most palesztin terület. Az iszlám hitűek abból élnek, hogy a Születés templomába és a Pásztorok mezejére özönlenek a keresztyén zarándokok. A “legnagyobbat ezekben a hetekben kaszálják”. Neked is van hasznod belőle?

Neked is megszületett Jézus, a világ Üdvözítője? Tud Ő a te üdvözítőd is lenni?

Ha igen, gyere, imádjuk együtt, adjunk Neki hálát, hiszen Ő mindannyiunké, a mi Királyunk!

Barcsay Klára