Bizonyságtételem

Sokan tudjátok, hogy jelenleg felsőfokú tanulmányokat végzek, és talán
páran azt is, hogy mik történtek velem az elmúlt időszakban ezzel
kapcsolatban. Amit már biztosan nem mondtam: a tanulás egy olyan
terület, amiről sokáig úgy gondolkodtam, ahogy az élet más
területeiről nem. Istent a képletből kiemelve úgy gondoltam, itt az
számít, mit tudok, mennyit tanulok, és mennyire tudom azt átadni,
hiszen én memorizálok, én értem meg az anyagot, találom meg az
összefüggéseket. Egyszóval, itt rajtam áll vagy bukik minden.

Isten az elmúlt időszakban többször ledöntött bennem falakat ezzel kapcsolatban.

A nyelvvizsgám esete:

A nyáron megpróbáltam a német nyelvvizsgát, mivel szükség volt rá a
diploma megszerzéséhez. Ez amolyan próba-szerencse alapon működött,
hiszen uszkve  egy hónapom volt a felkészülésre, ráadásul utoljára a
gimnáziumban vettem a kezembe a németet. Rövidre fogva, az írásbeli
részt kigyakoroltam valamennyire, de a beszédkészségem a szó szerint
nullával volt egyenlő. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a
vizsga napján megpróbáltam memorizálnia mondandómat, hátha úgy
sikerül. De nem tudtam elmondani még azt sem, amit előre leírtam
magamnak. Kikészülve ettől, és a várható kudarctól, felhívtam anyum,
hogy megmondjam neki, nem vagyok hajlandó bemenni a vizsgára, a
kudarcnál még az is jobb, ha egyszerűen hátat fordítok az egésznek. Ő
akkor azt mondta:

– “Menj be, én sokat imádkoztam, és ha nem is magad miatt, legalább
azért tedd meg, mert Istennek semmi sem lehetetlen. Ez sem.”

Egy ilyen érveléssel nem sokan tudnánk vitatkozni, felrémlett a 2*100%
elve, vagyis hogy Isten azt áldja meg, ha én megteszem, amit nekem
kell, és hagyom őt működni a határaimon túl. Bementem, de úgy éreztem
nagy égés volt. Csak attól éreztem kicsit jobban magam, hogy a társam,
akivel beszélgetnem kellett, talán még nálam is rosszabb volt.
Biztos voltam a kudarcban, olyannyira, hogy nem jelentkeztem a Master
képzésre sem, ami miatt az egészet csináltam.
Egy hónap múlva, mikor Hégely Sári, aki szintén aznap vizsgázott,
felhívott, hogy nézzem meg az eredményt, nem hittem a szememnek. Bőven
a határ fölötti eredménnyel meglett a középfokú német nyelvvizsgám.
Egy hónap készüléssel, és Isten erejével, akinek semmi sem lehetetlen.
De még nincs vége.

A vizsga:

Ebben a félévben rájöttem, hogy ha már állami képzésen vagyok, jó
lenne elérni egy jó átlagot, így teljes értékű lehetne az érvelés,
hogy a tanulás a munkám. :) Így kapnék ösztöndíjat, és sok lehetőség
nyílna meg. Ennek megfelelően a félév során komolyan vettem a
tanulást, aminek láttam is a gyümölcsét, a vizsgaidőszakra négy
tantárgyból már megvolt az ötösöm. Ugyanakkor volt egy tantárgy,
amelynek neve nem is annyira fontos. A tárgyból két lehetőség volt
vizsgázni. Az anyag nem tűnt túl nehéznek, meg amúgy is ez egy
tölteléktárgy – gondoltam a felkészülésnél. A bonyodalmak ez után
kezdődtek.

Betegség miatt nem tudtam elmenni az első zárthelyi dolgozatra, amiről
e-mailben tájékoztattam is a tanárt. Ilyenkor igazolást kell vinni,
hogy elfogadják a hiányzást. 3 napig ostromoltam a tanárt és a
tanszéket e-mailekkel, hogy mikor vigyem a papírt. A válasz akkor
érkezett, mikor letelt a határidő, nem fogadták  el a hiányzásom. A 2.
és egyben utolsó dolgozatra tanulva már tudtam, hogy ez a tárgy nem
az, aminek látszott. A tanár elhelyez un. kritériumkérdéseket,
amelyeket szó szerint kér számon. Ezekből van jó pár a félév során, ő
dönti el, melyik lesz benne a dolgozatban. Ennek a fricskának
köszönhető a tantárgyból a 70%-os bukási arány is.
A második Zh-ra bemenve, láttam, hogy nem lesz meg, mert nem tudtam a
kritériumkérdést. Teljesen biztos voltam az egyesben, ezért mit
veszthetek alapon, odamentem a tanárhoz az igazolásommal. Elmondtam
neki, hogy én jeleztem, hogy van igazolásom. Írtam neki, de ez nem
hatotta meg. 3 nap az három nap, nincs kivétel, addig lehet beadni.
Mikor pedig a jóindulatára próbáltam hatni, elintézett annyival, hogy:
– NE panaszkodjon itt nekem! Tudja mit? Ha reklamálni akar,
reklamáljon máshol, mondjuk a főigazgatónál! Viszontlátásra! – sarkon
fordult és ott hagyott. Később megtudtam, hogy a főigazgató a férje, ő
pedig az iskola egyik alapítója.

Pech. Már-már tragikomikus. Itt már láttam magam előtt, hogy minden
veszve. A nő igazságtalan, és én nem tehetek semmit. Közben kiderült,
hogy a Zh-m tényleg egyes lett, így emiatt nincs ösztöndíj, nincs jó
átlag, és így nincs értelme a sok energiának sem, amit a tanulásba
fektettem.. Nagyon mérges lettem. A tanárra, magamra, és igen,
legkevésbé bár, de Istenre is. Nem értettem miért történik ez velem,
mikor én mindent megetettem, ráadásul igazam van. Írtam még egy mailt
a tanárnak, amiben leírtam mindent a betegségemről, a hozzá és a
tanszékhez írott leveleimről, az ösztöndíjról, és mindenről. Persze,
semmi válasz nem érkezett.
Közben volt az az ominózus hétvége, mikor az ifi tartotta a vasárnap
délutánt, ahol kiderült, én vagyok az egyetlen bizonyságtevő. Sok
problémám volt, mintha minden nehézség arra a hétvégére ömlött volna
rám. Ez csak az egyik volt közülük. A szívem dacos volt, a tudatom
háborgott a szolgálat ellen. Miért tegyem, ha Isten sem tesz
semmit…Megtehetném, hogy szimplán nemet mondok. Könnyű lenne. Nincs
felelősség, nincs nyomás. De valahol legbelül éreztem, hogy Isten mit
vár tőlem. Halkan és csendesen, de ott motoszkált bennem, hogy Isten
kint akar látni, a megtérésemről beszélve. Végül aztán végiggondoltam
eddigi életemet Istennel, és arra jutottam, hogy ha semmi más nincs,
ami az érzelmeimet átfordítaná, a tényekre fogok koncentrálni. A
tényre, hogy megmentett, és a gyermeke vagyok, Ő tökéletesnek lát, és
helyet készített számomra a Mennyben. A körülmények másodlagosak. Ezt
is tettem.

Így álltam ki akkor vasárnap délután, teljesen összetörve bár, de a
lényegre koncentrálva.
Isten már ezen keresztül is tanított. Ha ezek után nem lett volna meg
a ZH, már megérte.

DE. Hétfőn, egy nappal vasárnap után a nő visszaírt, e-mailjében
elnézést kért a bánásmódért, és ajánlatot tett egy újabb
vizsgaidőpontra, mit alig mertem elhinni. Közben ugyanis beszélgettem
évfolyamtársakkal és másokkal, kiderült, az egész iskolában ennek a
tanárnak van a legrosszabb híre. Volt olyan lány – ebben az évben –
akinek az apukája egy héttel a vizsgaidőpont előtt tragikusan elhunyt.
A lány méltányossági engedményt kért, amire a tanár válasza csak ez
volt: Mindenkinek a maga keresztje a legnagyobb. Nem engedte neki, meg
is bukott. Egy másik srácnak egy mondat hiányzott a
kritériumkérdéséből, egyébként mindent leírt. Megbuktatta, így nem
diplomázhat – ugyanis csak ez a tárgya van vissza. Ezek a dolgok
előttem történtek, hallottam, amikor beszéltek, láttam a srác
dolgozatát.

Ezek alapján már tudtam, ez nem véletlen, Isten talán itt is
beavatkozik. Fellelkesültem, és egy teljes hetet készültem a Zh-ra, a
kritériumkérdéseket oda-vissza fejből tudtam. Mikor eljött a vizsga
ideje, úgy gondoltam nem érhet meglepetés. Hát ért. A tanár betett egy
olyan kérdést a vizsgába – ami egy számomra összeállított kérdéssor
volt, egyedül én írtam – ami az órán egy érintőleges téma volt, sehol
nem volt megjelölve, mint kritériumkérdés. Mivel egy szó hiányzásakor
már egyest ad, tudtam, végem. Írtam pár mondatot a kérdéshez, de nem
írtam le a helyes választ – ez biztos, a dolgozat után megnéztem a
könyvet, ás mást írtam.. Minden más kérdésre maradéktalanul
válaszoltam, de tudtam, itt a vége. Megszívatott, és nem tehetek
semmit. Hazamentem, és keseregve ezen gondolkoztam: Miért akarta
Isten, hogy megírjam még egyszer, minek adott reményt, ha aztán
összezúzza? Pedig én megtettem mindent! Miért igazságtalan Isten?
Ebben az állapotomban megint anya volt, aki nem nyugodott bele a
dolgokba, sziklaszilárdan hitte, hogy Isten még ezt is megfordíthatja.
Nem értettem anyát. Én ismertem a nőt, ismertem azt, hogy hogyan áll
ahhoz, ha valaki nem tudja a kritériumkérdést. Nincs kivétel. Egyes
lesz. Megbukok, életemben először. A hitem a mustármaghoz képest talán
atomnyi méretű volt abban, hogy ebből még sülhet ki jó.

Az eredmény ma érkezett. 3-ast kaptam. Nem tudom hogyan, nem tudom
miként, de az biztos, hogy a kritériumkérdésre nem jó választ adtam,
így egyesnek kellett volna lennie. EZ BIZTOS. Isten viszont másként
gondolta… Megszégyenítő, milyen kicsiny a hitem, mikor már annyi
mindenen keresztülvitt Isten az elmúlt években. Neki semmi nem
lehetetlen.

Ezen események óta eltelt már pár hét, túl vagyok a vizsgaidőszakon,
életem legeredményesebb vizsgaidőszakán. Jogosult lettem ösztöndíjra
is, de nem ez a lényeg. A lényeg, hogy megtanultam: Isten – ha
elhiszem, ha nem – életem minden területén jobban tudja, mi a jó
nekem, mint én. Az Ő szava ma is élő és ható. Várja, hogy az övéi
merjenek bízni benne és mindent rábízni. Isten ezt mondja Máté
evangéliumában: (Mt 7.7)

Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek!
Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak.
Melyiketek ad fiának követ, amikor az kenyeret kér tőle?
Vagy ha halat kér, ki ad neki kígyót?
Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek,
akkor mennyivel inkább ad jót mennyei Atyátok azoknak, akik kérik.

Zsoltárok 105
Magasztaljátok az Urat, hívjátok segítségül az õ nevét, hirdessétek a
népek között az õ cselekedeteit!
Énekeljetek néki, zengedezzetek néki, beszéljétek el minden õ
csodatételét. Dicsekedjetek az õ szent nevével; örvendezzen azoknak a
szívök, a kik keresik az Urat.
Kivánjátok az Urat és az õ erejét; keressétek az õ orczáját szüntelen.
Emlékezzetek meg az õ csodáiról, a melyeket cselekedett; jeleirõl és
az õ szájának ítéleteirõl.
—————————————————
Áldjad én lelkem az Urat, és egész bensőm az Ő szent nevét. Áldjad én
lelkem az Urat, és ne feledkezzél semmi jótéteményéről… Ámen.